Napi séták

Már egy jó ideje véget ért a “háború”. PrezLee egészen normálisan viselkedik (persze “ahhoz képest”). Előfordul olyan is, hogy elég egyszer szólni, hogy “gyere ide” és jön.  Naponta hatalmasakat sétálunk, ketten Győzővel elvannak. A minap összeverekedtek, ugyanis PrezLee nekifogott játszani, póráz cibálósat, de olyan tipikus dobermannpsan, hangoskodva, hörögve, morogva, mire Győző teljesen félreértette a dolgokat és azt hitte támad. A békésen legelésző Győző meg nekirontott PrezLeenek. Bakalódtak egy ideig, nálam nem volt semmi csak a póráz, így igyekeztem lekiabálni a fejüket, meg csapkodtam amelyiket értem a pórázzal. Végül abbahagyták. Komoly baja nem lett egyiknek sem, a PrezLee nyakán egy kis seb, a Győző szája szélén meg valószínűleg saját magát harapta meg.

Ezen kívül hetekig békésen elvannak, annak ellenére, hogy PrezLee időnként rendre akarja tanítani Győzőt. Győző meg mint említettem, kissé birka szokott lenni, mindezt tűri.

A séták fénypontjai a pocsolyák, patakok és tavak. Mindkét kutya bizi bolond, messziről észreveszik és rohannak majd csobbannak. Mivel a víz általában kicsi, Győző előszeretettel fekszik bele. Majd fekve marad egy ideig a pocsolyába.

Valamelyik nap PrezLee igencsak fura dolgot művelt: séta közben valami állatot láthatott, mert eszeveszetten üvöltve vetette magát be az erdőbe. Egyszer már találkoztunk ilyen viselkedéssel, de akkor egy nyúl szökött fel hirtelen majdnem az orrunk előtt, és míg elengedtem PrezLeet elég jó nagy távolságra sikerült a nyúlnak rohannia. PrezLee esélytelen volt, éppen ezért elengedtem hadd “vadásszon”… Látni kellett volna azt az igyekezetet, majdhogynem helyben rohant úgy indult, a fű meg a föld röppent mögötte és elkezdett üvölteni: frusztrálta, hogy nem éri el. Nos ugyanezt az üvöltést hangoztatta el most is, majd jó 5 perc után ért vissza igencsak lógó nyelvvel.

PrezLee remek házőrző. Egyetlen baja van: sunyit csendben majd időnként úgy véli most védenie kell a házat, udvart és ekkor mindenféle előjel nélkül egyszer csak hirtelen nagyon heves ugatásba kezd. Nem egyszer ijesztett meg, úgy hogy eldobtam a kezemből az egeret… annyira váratlanul ért a békésen pihenő kutya hirtelen ugatása a nagy csendben. Ugyanis kezdek rájönni, hogy dobermannok esetében nem az a fontos, hogy MI mit gondolunk megugatni valónak, hanem náluk egy külön rendszer van, és azt komolyan be is kell tartani. Ezért nehéz eldönteni, hogy most csak a légy zizsgését ugatta meg, vagy tényleg valami “komoly bajra” figyelmeztet: elmegy egy autó az utcán, vagy egy szomszéd sétál fel alá.

Időnként különösen jól elszórakozunk ketten: mint valami lökött gyerekek. A különbség az, hogy egyikünk se gyerek. Az egész úgy kezdődik, hogy PrezLee bejön a szobába és mereven néz. Nagyon hülyén tud nézni, ha komolyan venném, azt hinném a nyakamat nézni, de nem… csak néz. Hogy mire gondol, csak ő tudja, de nagyon komoly Putin képe van. Én is nézem olyankor. Sőt, erősen szigorú szemekkel nézek rá. Meg közeledek felé. Ő is néz. Én is nézem. Így nézzük egymást. Majd következik az a pillanat amikor elkezdek vigyorogni és már ő is jóformán várja. Minden porcikája kezd megfeszülni… ijesztő messziről a jelenet… azzal fejeződik be, hogy hirtelen jön a “buuuuu”…. mire formálisan elvigyorogja magát ő is, eltűnik a ráncolt homlok, majd egy “támadás” szerű ugrással kilibben az udvarra….

 

Read More

Csoda?

Már egy jó ideje NEM hiszek a csodákban mégis ma olyasmiben volt részem, ami miatt kénytelen vagyok elhinni, hogy VALAMI féle csodák márpedig vannak. Többek között az egyik az PrezLee mai viselkedése… ennyi érdeklődést személyem iránt még akkor sem tanúsított amikor kölyök volt, nemhogy felnőtt fejjel. Mert amint kiértünk a szabadba, azonnal elfelejtette a létezésem, sőt, mondhatni zavaró tényezőnek tartott, aki minduntalan megakadályoztam, hogy azt tegye amit akar. Na meg a citybe még pórázra is raktam, szóval na… valahol van valami igaza is.

Ellenben rémesen bosszantott, hogy PrezLeevel semmit nem lehetett játszani szabad térben, mert egyszerűen hátat fordított és kész. Bot, labda, kacsa, szalámi, kb 0,3 mp-ig érdekelte, onnan tovább nem.

Ma séta közben odajött mellém. Majd szökkent kettőt és ugrált meg ugatott. Ekkor fogtam egy követ, eldobtam amilyen messzire csak tudtam, ő meg eliramodott utána. Utolérte, megszagolta, majd visszarohant és láttam a képén a “még még” kifejezést. Eldobtam még néhány követ, és ez volt a fura: továbbra is szaladt utánuk! Szerencsére nem szedi össze őket, az nem volna olyan jó ötlet részéről, de legalább rohan, visszajön és várja a következőt.

Szóval… szerintem csoda történt. Mert már rég letettem arról az ötletről, hogy jaj de jó, majd eldobáljuk a botot sokszor és az milyen mókás, vagy labdázni meg társai. Remélem tartani fog ez az új szokása 😀

Mondom én mire megöregszik kutya lesz belőle is!

Read More

A hegyes fül hátrányai

Ma kiderült melyek a hegyes vágott dobermann fül hátrányai 😀 A reggeli séta alkalmával egy kisebb szélviharba keveredtünk. A rakoncátlan szél meg belefújt PrezLee fülébe és csiklandozta 😀 Szegény PrezLee kezdetben nem tudta mi a csoda ez, majd minduntalan rázta a fejét. Győző rá se rántott a szélre.

Amúgy meg egy két “hisztin” kívül PrezLee egészen rendes volt. Sőt a lábhoz fogalmát is ismerte ma, meg a “gyere ide”-t sem az idegen szavak szótárában kezdte előbb keresni, hanem egyből végrehajtotta. Úgy látszik valamikor őszig megúsztuk a “bolond dobermann szindrómát”.

Read More

Helyrejött…

Elmúltak a pórázos napok meg madzagos reggeli séták. Pár napja elengedtem, egyszer még elrohant, de tíz perc múlva visszajött, utána meg már csak a környéken rohan mint valami eszeveszett.

Érdekes mennyi hülyeséget képes a két kutya egymástól megtanulni. Például Győző, aki nyugodtan várt a séták előtt, induláskor, hogy az ember rátegye a pórázt, nyakörvet, egy ideje eltanulta PrezLeetől, hogy induláskor őrjöngeni, toporzékolni kell, és amekkora behemót ez nem a legokosabb dolog amit tehetne. Már szinte az ablakot is betörte vagy kétszer, illetve az ajtót is nekifogott a lábával matatni, mert úgy látta PrezLeetől. Annak ellenére “megrúgja” az ajtót, hogy ő nem jön be a lakásba…

Read More

Labdázott…

Úgy látszik mégiscsak maradt valami a PrezLee fejben arról, hogy miként kell labdázni. Valahogy PrezLee soha nem érdeklődött nagyon a labda iránt. Az igazság az, hogy igazán semmi iránt nem érdeklődött, csak a rohangálás után, de azután nagyon. A labdával annyit értem el, hogy otthon, a szobában egy teniszlabdával eljátszódtunk, de amint kimentünk a zöldbe, azonnal elvesztette minden érdeklődését a labda iránt. Vagy a kacsa, vagy a bot, vagy bármit.

Na de ma talált egy labdát az udvaron. És nekifogott vele labdázni, egyedül. Feldobta, elkapta, szaladt vele, szaladt Győző elől, majd leejtette és begurult az autó alá. Ekkor addig ugatott, ott állva a kocsi mellett, míg meg nem untam, ki nem mentem és kihalásztam neki a labdát.

Azt hiszem ha jó sokat fog élni, akkor a végén kimondottan “normális” eb lesz belőle. Mondjuk olyan 50 éves kora fele. 😀 Mondanám, hogy “későn érik”, de már 3 éves a lelkem…

Read More

PrezLee egy nemnormális dobermann

De nem azért nemnormális mert dobermann, hanem maga ő mint egyetlen példány nem normális, el van menve az esze otthonról vagy inkább soha nem is volt.

Ma kicsivel korábban indultunk sétálni. Még jó sötét volt kint. Nem ment messzire, körülöttünk rohant. De mi úgy mentünk, hogy minden lépést ki kellett tapogatózni, annyira sötét volt. Ő meg elsepert mellettünk százhetvennel, majd cikázott jobbra, meg balra. Nem láttuk, merre jár éppen csak hallottuk a lábai dübörgését, az egyenletes “rohanó szuszogását”, majd elsuhant mellettünk. Nem tudom, hogy csinálja, milyen érzékszervekkel méri be, de igencsak jól érzékeli a dolgokat a sötétben is. Ami még érdekesebb, hogy a terep ahol rohangált ma, az nem egyenes, hanem dimbes-dombos, sáncok, bokrok vannak. Nyögni nem nyögött, gondolom nem ment neki semminek se fejjel, nyikkanni se nyikkant és puffanást sem hallottunk.  Mivel sántítani sem sántít, feltételezem, hogy jól elvan a sötétben.

Read More