Napi séták

Már egy jó ideje véget ért a “háború”. PrezLee egészen normálisan viselkedik (persze “ahhoz képest”). Előfordul olyan is, hogy elég egyszer szólni, hogy “gyere ide” és jön.  Naponta hatalmasakat sétálunk, ketten Győzővel elvannak. A minap összeverekedtek, ugyanis PrezLee nekifogott játszani, póráz cibálósat, de olyan tipikus dobermannpsan, hangoskodva, hörögve, morogva, mire Győző teljesen félreértette a dolgokat és azt hitte támad. A békésen legelésző Győző meg nekirontott PrezLeenek. Bakalódtak egy ideig, nálam nem volt semmi csak a póráz, így igyekeztem lekiabálni a fejüket, meg csapkodtam amelyiket értem a pórázzal. Végül abbahagyták. Komoly baja nem lett egyiknek sem, a PrezLee nyakán egy kis seb, a Győző szája szélén meg valószínűleg saját magát harapta meg.

Ezen kívül hetekig békésen elvannak, annak ellenére, hogy PrezLee időnként rendre akarja tanítani Győzőt. Győző meg mint említettem, kissé birka szokott lenni, mindezt tűri.

A séták fénypontjai a pocsolyák, patakok és tavak. Mindkét kutya bizi bolond, messziről észreveszik és rohannak majd csobbannak. Mivel a víz általában kicsi, Győző előszeretettel fekszik bele. Majd fekve marad egy ideig a pocsolyába.

Valamelyik nap PrezLee igencsak fura dolgot művelt: séta közben valami állatot láthatott, mert eszeveszetten üvöltve vetette magát be az erdőbe. Egyszer már találkoztunk ilyen viselkedéssel, de akkor egy nyúl szökött fel hirtelen majdnem az orrunk előtt, és míg elengedtem PrezLeet elég jó nagy távolságra sikerült a nyúlnak rohannia. PrezLee esélytelen volt, éppen ezért elengedtem hadd “vadásszon”… Látni kellett volna azt az igyekezetet, majdhogynem helyben rohant úgy indult, a fű meg a föld röppent mögötte és elkezdett üvölteni: frusztrálta, hogy nem éri el. Nos ugyanezt az üvöltést hangoztatta el most is, majd jó 5 perc után ért vissza igencsak lógó nyelvvel.

PrezLee remek házőrző. Egyetlen baja van: sunyit csendben majd időnként úgy véli most védenie kell a házat, udvart és ekkor mindenféle előjel nélkül egyszer csak hirtelen nagyon heves ugatásba kezd. Nem egyszer ijesztett meg, úgy hogy eldobtam a kezemből az egeret… annyira váratlanul ért a békésen pihenő kutya hirtelen ugatása a nagy csendben. Ugyanis kezdek rájönni, hogy dobermannok esetében nem az a fontos, hogy MI mit gondolunk megugatni valónak, hanem náluk egy külön rendszer van, és azt komolyan be is kell tartani. Ezért nehéz eldönteni, hogy most csak a légy zizsgését ugatta meg, vagy tényleg valami “komoly bajra” figyelmeztet: elmegy egy autó az utcán, vagy egy szomszéd sétál fel alá.

Időnként különösen jól elszórakozunk ketten: mint valami lökött gyerekek. A különbség az, hogy egyikünk se gyerek. Az egész úgy kezdődik, hogy PrezLee bejön a szobába és mereven néz. Nagyon hülyén tud nézni, ha komolyan venném, azt hinném a nyakamat nézni, de nem… csak néz. Hogy mire gondol, csak ő tudja, de nagyon komoly Putin képe van. Én is nézem olyankor. Sőt, erősen szigorú szemekkel nézek rá. Meg közeledek felé. Ő is néz. Én is nézem. Így nézzük egymást. Majd következik az a pillanat amikor elkezdek vigyorogni és már ő is jóformán várja. Minden porcikája kezd megfeszülni… ijesztő messziről a jelenet… azzal fejeződik be, hogy hirtelen jön a “buuuuu”…. mire formálisan elvigyorogja magát ő is, eltűnik a ráncolt homlok, majd egy “támadás” szerű ugrással kilibben az udvarra….

 

Leave a Reply