De nem azért nemnormális mert dobermann, hanem maga ő mint egyetlen példány nem normális, el van menve az esze otthonról vagy inkább soha nem is volt.
Ma kicsivel korábban indultunk sétálni. Még jó sötét volt kint. Nem ment messzire, körülöttünk rohant. De mi úgy mentünk, hogy minden lépést ki kellett tapogatózni, annyira sötét volt. Ő meg elsepert mellettünk százhetvennel, majd cikázott jobbra, meg balra. Nem láttuk, merre jár éppen csak hallottuk a lábai dübörgését, az egyenletes “rohanó szuszogását”, majd elsuhant mellettünk. Nem tudom, hogy csinálja, milyen érzékszervekkel méri be, de igencsak jól érzékeli a dolgokat a sötétben is. Ami még érdekesebb, hogy a terep ahol rohangált ma, az nem egyenes, hanem dimbes-dombos, sáncok, bokrok vannak. Nyögni nem nyögött, gondolom nem ment neki semminek se fejjel, nyikkanni se nyikkant és puffanást sem hallottunk. Mivel sántítani sem sántít, feltételezem, hogy jól elvan a sötétben.