Öt óra körül kezdtem gondolkozni azon, hogy vajon ha elmennénk egyet járkálni valahol a közelbe akkor megázunk vagy sem? Mivel induláskor nem esett beültünk az autóba és ezúttal a Bükk fele vettük az irányt. Itt sem tetszik, ott sem jó alapon elhagytuk a felső “kabannát”, ahol régebben lehetett flekkenezni meg sört inni, majd egy bizonyos Csurilla nevű falu fele vettük az utunkat. Ha pisztollyal állna valaki mögöttem se tudnám, hogy mi ennek a falunak a magyar neve, ha van neki egyáltalán… Ciurila, így írják amúgy.
Na még nem értünk a faluba, mert egy helyen szimpatikus volt az erdő és az út szélén volt is ahol megállni. Kiengedtem a “bestiát” a kocsiból, aki már negyed órája nyafogott, nagyon türelmetlenül várta a mai rohangálást. Az első tíz percben nem lehetett beszélni vele… rohant mint az eszeveszett fel meg alá, kanyarokat vette be és látszott rajta, hogy már nagyon hiányzott neki az efféle tombolás. Még reszketett örömében 😀
Mi ketten meg andalogtunk, beszélgettük meg osztottuk az észt és a fene figyelte merre megyünk. Elvégre eltévedni ott nincs hogy, meg kissé fentebb látszott a főút, a kocsik. Még én szorgalmaztam, hogy kerüljünk egy csöppet befele, mert PrezLee nagyon nagy köröket írt le, nehogy kifusson az útra. Aztán egy kis patak meder, egy dombocska egy bokrocska, egy jobbra fordulás meg egy balra és azt vettük észre, hogy a fene se tudja merre van az út. Hallani nem hallatszott már semmi.
Pánikra ugye ok nincs, mivel a távolság akár a várostól sem volt hatalmas, na meg még jól világos volt kint. Olyan órásra terveztük a sétát, végül másfél óra konkrét gyaloglás lett a vége. Mikor rájöttünk, hogy fogalmunk sincs merre kéne elindulni, hogy a kocsihoz érjünk, hát elindultunk egy irányba. És mentünk mentünk mendegéltünk, míg végül egy útra bukkantunk. Aztán ezen mentünk mendegéltünk vészesen lefele, de valahogy úgy voltunk, hogy az út biztos kivisz az erdőből, onnan majd meglátjuk merre kell menni a kocsi fele.
Végül kiértünk és úgy tűnt, hogy egy fél kanyarral lejjebb van az autó. Meglepetés… mert nem volt, iszonyúan messze. Mert a másfél órából jó háromnegyed órát mentünk felfele vissza az úton, amíg megkaptuk a kocsit.
Hja… hazaérkezés előtt még benéztünk soppingolni egy pizzára valót… PrezLeet a kocsiban hagytuk, hátul a “helyén”. Kíváncsi voltam, hogy vajon előre ugrik, vagy szépen ott marad. Nagyon ügyes volt 😀 Szépen feküdt a helyén, és várta míg bevásároltunk.
Jut eszembe, hogy vagy kétszer rá kellett szólni menet, mert minduntalan be akart mászni az utastérbe, de végül csak visszamászott a helyére. És nagyon árvízkárosult pofikat tudott vágni, hogy ott kell maradjon a “rács” mögött… A rács ami 2 expander kifeszítve keresztbe…