Kategória: Ontopic

Földesurak lettünk 😀 Igaz, csak rövid időre gyakoroljuk mindezt, de most ki tudunk állni a kapu elé, karba tett kézzel és büszkén lenézni az utcán. Szerencse lefele lejt, így lenézhetünk bátran… Hétfőn érkeztünk meg, átvenni az átvenni valókat. Kezdve a nagyon kacifántos vízrendszer, az állatok etetési, itatási és egyéb szokásaival, mi hol található, kit lehet hívni ha épp beszorult a nyakunk valahova…

A rossz nyelvek már azt rebesgették, hogy elvesztünk és tudomásukra kell hoznom, hogy hiába is dörzsölgették a kezüket valami örökség reményében, még élünk, megvagyunk sőt mondhatni virulunk. Ugye Jo olvasod soraimat???

Természetesen nem volt idő sokat részletezni a dolgokat, de egy két szó a kimaradásokról: el akartam költöztetni a weboldalt egy új szerver tárhelyre, és akkora cápát* vettem vele, hogy majd csuklottam. Végül vissza kellett költöztetnem oda ahol volt, és egyelőre keresnem másik helyet. Mert még csak be se költözött a lap, máris jöttek a figyelmeztetések, hogy túl sokat használunk…

A költözés közepén számítógépestől kiköltöztünk falura, csak úgy, “hirtelen elhatározásból”, mivel a szüleim elutaztak külföldibe és ugye a gazdaságot nem lehet csak úgy magára hagyni.

Kissé megérezték az állatok a gazda váltást, de kibírják és annál jobban fognak örvendeni amikor a “rendesek” hazajönnek. Kezdődött azzal, hogy a hajnali kutyasétáltatás elmaradt, mert mi nem vagyunk ennyire fanatikusok, apukám se, de ő korán ébred. Helyette életbe lépett az éjszakai kutyasétáltatás meg a csillagnézés ezalatt. Nem sok, mert majd odafagytunk, gondolom ez is a globális felmelegedés eredménye…

A kecskék szegények későn kaptak enni, mivel az utcában épp a vízórákat szerelték, és ott eltököltük az időt várva a szerelőket itt meg ott. Végül észbe kaptunk, hogy juj a kecskék… Szegények kommentálni sem mertek, szerintem nagyon megijedtek, egyből nekiestek bezabálni a kaját. Még nem biztos, hogy olyan rossz volt ez a kis kajaszünet, ugyanis annyi tejet adtak, hogy az rémes, belefáradtam kifejni az egészet.

A kutyák kvázi rendes időben kaptak enni, tanulva az előző napi balhéból, kötelezően szétválasztva, majd amint abbahagyták az evést, azon nyomban elvettük tőlük az ételt.

Kiki, meg Kokó járta meg kissé jobban, de jelentem életben van a kakas is meg a tyúk is. Enni kaptak, tehát nem éheztek. Ellenben elfelejtettük bezárni őket 😀 Így éjjel 3 órakor, röviddel lefekvés előtt kergettük a kakast az udvaron, szegény annyira meglepődött, hogy végül egyedül bement a helyére, a tyúk meg a helyén volt, csak épp nem láttam így gyufával csekkoltam meg a meglétét, szinte felgyújtva a helyet. (költői túlzás persze, de jól hangzik).

Miután ilyen “szépen” elrendeztük a gazdaságot elvittük a három ebet a “sarokig”. PrezLee meg Győző aránylag a környéken maradt, de azt hittük Balázs elment világgá. Miközben vártuk, hallottuk amint Győző épp megugat valami szekérrel settenkedőket, majd visszajött, PrezLee is előkerült, Balázs nem. Hazahoztuk a kettőt, majd visszamentünk, vártunk egy adagot, de győzött a hideg. Félórát még maradtunk ébren, miközben kutyaugatás hallatszott az utcáról és Balázs is szépen hazajött.

Az első nap “fáradalmai” után békés 5 órás alvás következett, majd a Koko hangos rikácsolására el kellett kezdeni a mai napot.

(* az ének arról szól, hogy de örvendek, hogy nagyon megjártad, és innen ered magyarra direkt lefordítva, a szóbeszéd, de örvendek vettél cápát. Nem azért mert jelent valamit, hanem mert nagy divat volt annak idején ez a szám, és aki érti mindkét nyelvet annak vicces volt)

Rengeted dolgot kell ám elmesélni ezért azzal kezdem, hogyan lett a barna dobermannból kék dobermann… Még a múlt pénteken elmentünk padlizsánt sütni és természetesen az eb nem maradhatott itthon. Mikor a föld útra értünk, “kicsaptam” az ebet a kocsiból, hadd szaladjon egy csöppet, annál nyugodtabb lesz míg mi tökölődünk , ő meg szaladt a kocsi előtt. Mellett, szinte alatt néha. Nagyon kell vigyázni vele, mert sajnos nem tanulta meg tisztelni az autót, és időnként bevág elé.

Ha “beindul” és szépen kocog, akkor konstans módon szalad előtte, ez rendben is lenne, hiszen így tudnám, mi az a sebesség amivel bír szaladni, mivel ő megy elől, ő diktálja az iramot. Igen ám, de időnként közbejönnek zavaró tényezők, mint egy két bokor amit meg kell látogatni, valami az út szélén amit meg kell szagolni stb. Jelen esetben meg egy ugató kutya kavart be.

PrezLee természetesen megállt, megnézendő, hogy “mit is mondasz kisköcsög???”, ugyanis mint el lehet képzelni a fess városi legény valahogy ilyen álláspontot vett fel a falusi ebbel szemben. Na csakhogy a falusi eb nem épp papundekliből van gyártva, nem rettent meg a városi ficsúrtól, biza jött az fog vicsorogva felé.

Közben haladni sem tudtunk, hogy “hagyjuk ott” az ebet, hogy kénytelen legyen utánunk rohanni, mert mindez a kocsi előtt zajlott le. persze az ilyen “cirkuszokat” saját magának kell elvinnie, mert ő mászott bele. A falusi kutya ugyanis nem támadta, csak a saját telkén ugatott, ha meg PrezLee tovább megy, akkor ennyivel meg is ússza.

Végül nekifogtak egymást szagolgatni, balhé nem lett az esetből, de úgy tűnik valahonnan a háttérből a kutyakirályné megszagolhatta az idegen létezését, majd hadseregestől előrontott. Hirtelen megjelent vagy 10, igencsak apró, de dühös kis fenevad, bekerítették PrezLeet, aki ettől az ovis csoporttól természetesen megszeppent. Ott állt középen, azt se tudta merre nézzen, mert mindenhol a kis feketék hemzsegtek. Végül egyik megcsípte a farka mellett a fenekét.

Na erre kiszabadult a szellem a palackból, akarom mondani PrezLeeből is, mert felment a cukra és hakra bakra nekifogott vadászni ebeket. Ekkor gondoltam közbelépek, kiszálltam a kocsiból, elkezdtem kiabálni, meg hadonászni, mire a fekete banda szétszaladt. Megnéztem az úrfit, láttam, hogy semmi vészes nem történt, csak egy kis izgalom az unalmas városi életébe, majd visszaültem a kicsiba és továbbmentünk. Még hagytam szaladni egy jó darabot, majd látszott, hogy eléggé elfáradt. Ezután az utolsó szakaszra visszaültettem a kocsiba.

Jó jó, de lehet kérdezni, hogy honnan a kékség??? Nos miután hazaértünk, előkerült az a kék állatokra való spray, valami gyógyszer, a bánat tudja mi a neve, amivel befújtam a sebeket. Ettől félig kék lett az eb. Másnap meg összekapott egy csöppet Győzővel, amitől természetesen még két lyukat kapott magára, immár az elejére, és ide is került kék. Így kell kérem készíteni a barna dobermannokból kék dobermannt. Elég mókás a színe…

U.I. Az ebek összeröffenését egy kajadarab okozta, amit nem evett meg egyik sem, de mindkettő úgy gondolta őt illeti meg. A bakalódás elég hevesnek nézett ki. Miután egy vödör vízzel jól nyakon lettek öntve abbahagyták, máris rettegve mentem megnézni, ha fél vagy egész kutyám van… Meglepetésemre nagy hang és sehol semmi, két karcolás a nyakán, a körmökkel okozott másik kettő a hátán és egy picike seb az egyik lábán, sacc per kb az is véletlenül. Nem reméltem, hogy ennyivel megússza, legalábbis nagyon “véresnek” hallatszott a verekedésük.
Ami bosszantó ugye, hogy a két kutya külön udvaron kap enni. Már tudjuk, hogy ez a terület ahol nem egyeznek, amúgy nincs semmi bajuk. Azonban amikor ez történt épp nagy készülődések voltak a házban, valahogy nem vette észre senki, hogy egy darab kaja kimaradt.

A tegnap nagyon kiszúrtam PrezLee urasággal 😀 Látni kellett volna azt a megszeppent kis pofit, majdnem elsírta magát, olyan “jógyerek” lett instant, hogy az ülsz parancsot is egyből végrehajtotta, pedig csak megkértem rá, nem is parancsoltam!!!

Történt mindez a “nagyséta” előtt.
7.58 perckor megjelent az íróasztalom mellett, a fejét a karomra helyezte és sóhajtott egyet. Jelezve, hogy érzi, eljött a nap fénypontja, a séta ideje. Nem sokkal ezután felálltam a székből, öltözködni kezdtünk, erre PrezLee iszonyat örömugrabugrálásba kezdett, ugatott, rohant meg vert le a lábunkról.

Mikor a pórázt akartam ráadni, elkapta és rángatni kezdte. Nyilvánvaló örömében. Meg ugatott, meg ugrált, meg nem lehetett bírni vele. Ekkor gondoltam egyet és hagytam hülyülni, ellenben eleresztettem a pórázt és kimentem az ajtón. Se szó, se beszéd becsuktam a külső ajtót, ő meg egyedül bent maradt a lakásban…

Azonnali csend, lecsillapodás, és fél perc után kinyitottam az ajtót ismét, egy majdnem síró dobermann pofika volt ott a bolondozó másik helyett, kenyérre lehetett kenni olyan jófiúként. Ekkor mondtam neki egy halk “ülsz”-t, mire azonnal ledobta magát, szó nélkül engedte feltenni a pórázt, szájkosarat, és míg az ajtót bezártam, miután kijött, önként leült, csak nehogy lemaradjon.

Jaj jaj… beleborzongok, milyen bánatos lett szinte instant módon… 🙂

Érdekes, hogy a “kizárás, bezárás” működik nála…
Régebben ha vendégek jöttek, egy tíz perces őrület volt, amíg nem lehetett semmit se tenni vele, csak őrjöngött örömében. Aztán ezt elkerülendő, szépen becsuktam az ajtót és hagytam míg kitombolja magát majd kiengedtem a szobából. Szerencsére az ablak be van törve ezen szobába, tehát utasításokat tudtam adni neki, ő is látott hallott mindent, de amíg le nem csillapodott nem jöhetett az emberek közé.
Általában nekifogott “mérgében” a kacsával kötekedni, ezt azonban mindig megdicsértem, és most kialakult egy afféle fogadó rituálé…

Jön valaki, PrezLee nekifog örvendeni, majd elrohan a kacsáért és azzal jön megy, illetve nem ugrik az emberekre, s ha mégis megint örülhetnéke támad, csak mondom, hogy hozza a kacsát és azzal kezd foglalkozni.

Na ha ma megint tombolni kezd induláskor, ismét alkalmazom az “itt hagylak”-ot egy picit… mert azért elég hülyén nézne ki, ha elmennék másfél órás kutyasétáltatásra kutya nélkül 😀

Ma PrezLee nagyon kötekedős lett. Adtam neki enni, gondoltam lenyugszik egy ideig, de nem tette. Játszani akart és hozta a kacsáját, aztán ha nem figyeltünk rá, akkor nekifogott bökdösni az orrával. Majd vakkantott. Majd az ember keze alá fúrta a fejét, és mikor pozícióban érezte magát szinte könyörgött a szemével egy kis vakarásért. Ha megkapta, nem akart elmenni dolgára, hanem annál hevesebben követelte a jussát… Természetesen. Hiszen nem hülye…

Van egy kedvenc kis kocsmánk. Ahova időnként elmegyünk, leülünk és megiszunk egy két sört. Egy egy hatalmas séta után nagyon jól esik. Aztán ha meleg is van kint, akkor még inkább…
Ma nem volt szándékunkban sörözni, de valahogy annyira csábított a kis kocsma, hogy megegyeztünk: elsétálunk aztán majd visszafele leülünk egy sörre.
Így is tettünk. Visszafele jövet a kis kocsma fele vettük az irányt. És PrezLee uraság mintha tudta volna, hogy ott megálló lesz, máris húzott az asztalok fele.. A kocsmáros már felismert és mondta is: nincs fekete sör… Hiába na egy ekkora döggel mint PrezLee nem igazán lehet titokban maradni.

Sokan mondták, hogy “áááá képtelenség a dobermannt leszoktatni az ágyról”. Ebben valahol igazat is adok annak aki mondta, azonban az egyáltalán nem képtelenség, hogy soha fel nem szoktatni az ágyra…
Nálunk tilos a kutyának az ágyra mászni. Bejöhet a lakásba, kóricálhat amennyit akar, ellenben az ágyon nincs mit keresnie. A fotelen sem, és semmi ülő alkalmatosságon.
Egy két “szakértő”-től hallottam, hogy kuncogva okoskodtak, úgysem fogom tudni letiltani az ágyról a dobermannt, mert ők olyan kitartóak, hogy jaj csak na. Nos jelentem, ezen “szakértők” tévedtek és azoknak volt igazuk, akik azt állították, hogy megfelelő kitartással bármit el lehet érni.
PrezLee doberman úr nem mászik az ágyra, az esetek 98%-ban. Még előfordult egyszer kétszer, egyszer meg az én hibámból. Ugyanis volt egy pokróc, amivel kétszer a kocsiban leterítettem az ülést. Majd miután kimostam, az ágyra tettem. És ő meg felismerte a pokrócot, és felmászott az ágyra. Miután a hibámra rájöttem és elvettem azt a pokrócot az ágyról, többet nem próbálkozott. Itt igazat kellett adnom neki, elvégre azon a pokrócon aludhatott a kocsiban, miért is ne aludhatna az ágyon?

Szóval, megtanítható egy lökött dobermannak is, hogy az ágyra nem szabad másznia. De ne tessék ám kérdezni, mennyi idegbe került ez… mert hihetetlenül kitartó volt, kölyökként naponta 5-10-20x kellett leszednem az ágyról, szinte állandóan figyelni, lecibálni, leteremteni, megszidni, ágy mellé tenni puha fekhelyet… De végül persze megérte. Meg, abban az esetben, hogy továbbra se szeretném a kutyát az ágyban látni.