A kép telefonnal készült, úgyhogy a minősége hagy maga után kívánnivalókat …
A történet pedig a következő:
A múlt héten egyik nap az aránylag jó idő miatt felkerekedtünk, hogy menjünk egyet biciklizni. Pontosan nem tudtuk meddig megyünk, de nagyon távol se készültünk lévén, hogy korán sötétedik. Első impulzusom az volt, hogy PrezLeet itthon hagyom, pontosan azért mert ő a bicikli előtt szalad, képtelen a bicikli mellett menni és az útvonal alatt volt egy átkelés az országúton is. Mivel nagyon nagy a “követőtávolsága”, így kénytelen vagyok vele olyan helyekre menni, ahol ha elengedem, hatalmas nagy területen keresztül nincs semmi ami rá veszélyes legyen. Olyasmi mint kocsi, út gondolok. Lévén, hogy nem verekedős, embereket meg állatokat kikerül, na meg igyekszem belátni a területet, kopogjam le fába, immár a mindjárt négy éves ebbel semmiféle incidensünk nem volt. Sőt, ha “veszély van” behívható. Veszély itt vonatkozik idegen kutyákra, emberekre. Másképp tojik rám, meg a mondandómra, de valahogy a szükséges esetekben behívható.
Szóval kis habozás után mégis úgy döntöttem, hogy vigyük PrezLeet is. Győző sajnos szomorú szemekkel nézte az indulásunkat, de őt efféle rohangálásnak nem ajánlott kitenni. Sétakor is a fele út után a hátunk mögött cammog lihegve, míg PrezLee hatvanhatszor köröz, bejárva minden zeg-zúgot.
Na és most következik a kifáraszthatlansága: 18 kilométert bicikliztünk. Dimbes dombos terepen. PrezLee mindvégig elől rohant. Akkor is ha téptük ezerrel a hegyen lefele, akkor is ha lihegtünk felfele. Akárhogy nézem, de ő a távolság dupláját is megtette, hiszen állandó jelleggel előre hátra rohant. Megálltunk egy percre fotózni, visszarohant, előrerohant és ha még vizet is ittunk, megint előre rohant és vissza. Miután haza értünk KISSÉ fáradtnak tűnt, de akkor sem volt teljesen kimerülve. Ha lett volna energiám érdemes lett volna ismét megkérdezni tőle, hogy “megyünk???” mire nem kell tudjon beszélni, de a gesztusaiból nyilvánvaló lett volna, hogy örömmel indult volna el…