PrezLee – a barna dobermann

Mármint PrezLeevel.  Tegnap is volt egy összeröffenésünk, mikor séta közben jöttünk haza, meglátta a másik kutyát és a tehetetlenségéből származó mérgében (hogy meg van kötve, nem mehet oda) rögtön hisztizni kezdett, és neki akart esni. Érdekes, hogy mikor “normális” találkozások vannak, más kutyákkal, akkor nem hülye.  Sőt, kimondottan békés. De mikor meg van kötve, agybajos lesz és hörög. Csúnya.  De mikor a stopnál készülök átmenni, nem engedhetem el, hogy na kicsi szívem menj barátkozni, de jó lágy ám.

S akkor ugye ő indulna, nekem meg vissza kell tartanom, és tyű de felmegy a cukrom mikor így nekifog rángatni, jön, hogy leordítsam a fejét a helyéről. Ráadásnak még mellé kell tenni, hogy tegnap beakadt az ujjam a láncba, azt se tudtam, hogy fogjam tartsam, hogy ne rohanja le a másik ebet, és a kezem felét se szakítsa le…

Jó, hazajövünk, kicsit duzzogok rá, szerintem jogosan, erre ő éhes … pedig enni kapott. És nekifog nyafogni. És nyafog, és nyafog és nyafog és nagyon nyafog. Ha szólok hozzá, akkor kicsit vigyorogva nyafog… de nem hagyja abba. Amíg meg nem kapja amit akar, ő nyafog. Rémes

Hol ilyen hol olyan a meleg a szobában. Amikor éppen megy a fűtés, leveszem a pulóvert… ha meg áll, lehet felveszem. Erre PrezLee minden egyes pulóver FEL  esetén felszökken mint valami nikkelbolha, hogy jaj de jó megyünk? NEM. Most jöttünk vissza, menj a helyedre. De komolyan, megyünk? NEEEEM. Pucolj a helyedre. S akkor jön, bújik és kedveskedik.. de igazán na…. NEM. Jó sokára megunja és duzzogva fekszik vissza a helyére… majd elalszik és míg megint eljutunk a meleg felső le majd fel aránylag béke van.

Hja…ha közben nem kell wc-re mennem, vizet innom, villanyt fel/lekapcsolnom. Ha mereven nézek ki a fejemből és verem a billentyűzetet, akkor békémet hagy… Ha megmozdulok máris pattan )))

Na meg a wczés is egy külön műfaj lett utóbbi időben. Nem tudja és nem is érdekli, mi az, hogy “intim szféra”. Bemegyek a fürdőbe. Erre rászökik az ajtóra és bejön. Általában kicsit sem érdeklem, hanem a kacsát nézi ami a szekrény tetején van. Majd nyafog. Hogy neki kell.. és lehetőleg éppen akkor abban a szent percben. Kitessékelem. Van, hogy kimegy, de általában nem.  Megvár amíg végzek majd mint aki jól végezte dolgát kijön ő is. A kacsa sem kell már neki…

Sokszor “bezárom” a fürdőbe vezető ajtót a székekkel. Akkor is ha a fürdőbe megyek. Ez valamennyire “szent”, de nem mindig akadályozza meg abban, hogy mégis bejöjjön. Ugyanis rájött, hogy ha tologatja a széket, akkor az ugye arréb megy. És addig böki, míg be tud surranni. Ha nem sikerül (meglestem), akkor teljesen árvízkárosult képpel a fejét a szék ülőkéjére hajtja, fektetni és “jaj nekem senkim nincs, engem senki se szeret” képpel nekifog vinnyogni. Hja.. volt,hogy csak terítettem, az ajtó nyitva volt és lestem mit művel…

Na de jól van ez így… Kivétel mikor kicsit túlzásba viszi a dolgokat, de akkor szépen visszakapja. Mert lebirkózom, kiveszekedjünk magunkat, s utána megint minden szép.

De fárasztó dolog egy doberman az is biztos Tényleg mindenki gondolja meg akinek nem volt. Mert akinek már volt az úgyis tudja, hogy… minden fárasztó dolog ellenére, függőséget okoz.

Mielőtt megvettem volna PrezLee-t, ugye végiggondoltam, hogy lakás, város, hmm, talán egyszerűbb lenne az élet egy kisebb kutyával. Végignéztem a “menűt” és bár több fajtára is bukkantam amelyek tetszettek, valahogy egyik se volt az ami nagyon bejött volna “általánosan”. Mert egyéni különbségek ugye vannak, de akkor is, a fajta meghatároz elég sok jellembeli tulajdonságot.

Ahogy egy “vérbeli” Szentbernáthegyi sem igazán született agility bajnoknak… úgy egy doberman is nehezen fogja megállni a helyét hasig érő hóban… Persze elképzelhető agilitiző Szentbernáthegyi is, sőt tudtommal van is, na meg elméletileg hóban keresgélő dobermant is el tudok képzelni…. mondjuk nagykabátban de nem ugyanarra a célra lett a két kutyafajta kitenyésztve.

S így bámulva a fajtákat, a legtöbb kicsi azonnal kiesett a rostán. Nem szeretem a túlzott selymes bundás kis gombócka kutyákat. S nem is a kutyákat nem szeretem, hanem azt, hogy az emberek játéknak tekintik őket. Ó hiszen csak egy kis szőrmók… brr. Aztán meg csodálkoznak, hogy az ember által “legyártott” kis szőrmók is hevesen védi a csontját, meg minden nagy kutyával meg akar verekedni.. hahaha meg hihihi de vicces… közben meg nem az.

Szóval kis kutyák kiestek a rostán, maradt a törpe pincser, mert láttam egy két példányt, igaz csak képeken meg kiállításokon, amelyek még kutyákként voltak kezelve és nem játékszerként. De valahogy nem éreztem úgy, hogy megelégednék egy törpepincserrel. Még szemeztem a bullterierekkel, de lévén, hogy ők sem olyan nagyon nagyon picikék, már egye fene… mit számít az a “kis különbség?” alapon, maradjak csak a dobermannál.

Aztán közben meglett a zebem, ez a “rettenetes” és úgy érzem, amíg csak egy kutyám lehet, addig legyen az doberman. Mellette, ha még volna egy, akkor tudnám szeretni annak a másságát. Azonban ha más lenne, és csak a más, nagy valószínűséggel keresném a dobermannságát és nem lennék elégedett vele.

Tegnap séta közben találkoztunk vele.  Egy középkorú házaspár sétáltatta, a kutyát meg egy kisgyereket. Megálltunk pár szóra, majd telefonszámot cseréltünk. Megegyeztünk, hogy ha felmelegszik az idő, netán ki is mehetnénk néhanap kutyátszaladtatni. Persze ha az ebek is úgy gondolják

ez volt a reakciója egy bicikliző fiatalembernek a barátja fele, miközben lassított, hogy megnézze PrezLeet… A másik kissé nem értette, erre odaszolt, hát ez a barna dobermann!

Uff… nem vadállat emberek. Kicsit sem az. De legalább szépnek tényleg szép

Tegnap beszéltem anyukámmal telefonon, ő mondta, hogy a rádióban hallotta, hogy Kolozsváron mindenfele egérmérget szórnak. Kis rózsaszín izék vagy mi. Szóval tüzetesebben figyelni a gyerekeket, ebeket, nehogy felkapjanak valamit!

PrezLee egyenesen rémes fotós segédnek! Nagyon bosszantó.
Történt ugyanis, hogy voltunk sétálni. A hagyományos city-túránkon vettünk részt, majd a Garibáldi hídnál valami fura jelenségre lettem figyelmes. Egy furcsán parkoló kocsira. Nosza jól megnéztem magamnak, és hazafele bandukoltunk. Igen ám, de morfondírozva magamban, hogy mégis hogy került az oda, meg ilyent egyszer lehet látni az életben (na jó lehet kétszer, de ritka jelenség minden esetre), eldöntöttem, hogy hazaszaladok (szó szerint), majd vissza a fotógéppel, hátha sikerül valami használható képet készítenem. Kicsit gond volt, hogy már sötétedett, de azért elég jól kijöttek a képek.

Lehettek volna jobbak is, csakhogy… Úgy gondoltam, ne baktassak egyedül, meg mennyire fog örvendeni majomfajzat is, ha nem maradunk otthon, hanem egy újabb sétára indulunk, miközben még jóformán be se fejeztük az elsőt! (mert le se “vetkőztettem”, szájkosár, póráz rajta maradt míg elvettem a fotó gépet!) És ennek szépen meglett a következménye… PrezLee uraság végig hisztizett amíg megpróbáltam beállítani a gépet. Mikor elkattant és várnom kellett, akkor felugrott, megbökött, na de végig nyávogott. Legszívesebben agyoncsaptam volna… csak hát hogy csapjon agyon valaki egy ebet akinek bizonyos esetekben nincs agya???

Komolyan mondom, unalmas lenne az életem enélkül a “bestia” nélkül. Ahhoz remekül ért, hogy felhívja magára a figyelmet.. Néha idegesítő.

Például.. ha kell neki valami, akkor normális, hogy azonnal kell. És jön, megbök, hogy hééé mi van? Éhes vagyok. Hiába mondom neki, FORRÓ, kell várj. Ezt ő nem érti. Neki csak a most létezik. Most éhes. Most akar enni. Nem vigasztalja igazán, hogy már elő van készítve (rendes gazda vagyok ugye), csak épp forró. Az sem csitítja az éhségét, hogy megóvni akarom attól, hogy megégesse. Azt már tudja, hogy nem mindig van úgy ahogy akarja, de ez ellen tiltakozik. S akkor kitettem a kajáját a folyosóra, hűlni. Jó tíz perc kellett, míg “győztem”, és a helyére ment. De most persze durcás. És teljesen igazságtalannak érzi a helyzetet. Hisz ott a kajája és gonosz én meg teszem itt a nagy uralkodót és nem engedem enni. Nem szép tőlem…

Aztán egy amivel majd minden alkalommal felvisítok. Fekszik, alszik, dolgozom, itt van tőlem 2 méterre. Minden békés és nyugodt. Valami zene szól halkan, és a billentyűzet hangja hallatszik csak. És egyszer csak elkezd ugatni. Olyan vadul és hangosan, hogy azt se tudom mit dobjak el.. a billentyűzetet, vagy az egeret. Megijeszt minden egyes ilyen hirtelen felugatásnál. Nem csinálja gyakran… csak naponta egyszer kétszer. Hall valamit kintről és persze feladata, hogy jelezze. Ja csak mikor bele vagyok merülve a melóba, igazán jobb lenne ha mondjuk előbb felkel a helyéről, és elkezd morogni…

“Ágy”-költöztetés
Mert ugye nem ágy, hanem egy second-handbe vett irtó szuper olyan ökó-bió-mosható csak természetes (gondolom inkább mű) anyagokat tartalmazó paplan. De elég nagy, elég puha és szereti is, nem is irritálja. Szóval.. az ágy, az kb 2 méterre van a számítógépemtől. Ott jutott neki egy zúg, ahova szépen befért és nincs is útban, és még a kuckója is lehet. De mikor épp olyan kedve van… fogja és ide hozza közvetlenül a székem mellé. Mert a 2 méter kérem az nagy távolság…

Most nagyon elégedetlen az úrfi… fekszik a helyén és amolyan “tyű de nehéz az élet nyögéseket” produkál. Nem is csodálom nem kapott ma még enni, lehet is elégedetlen

Megint eseménydús hétvégénk volt. Először is péntek este megfürdettem. Méghozzá olyan hirtelen parancsoltam rá, hogy na azonnal bemászni a kádba, és valószínűleg olyan határozottan, hogy legnagyobb csodálkozásomra PrezLee kelletlenül ugyan de a kádba mászott. Persze a fürdetés közben mindenféle gyilkos pillantásokat vetett rám, szerencsére nem hatottak. Olyan fura, hogy amúgy mindenféle vizet imád, csak a kádban levővel van neki baja… Na sebaj, szép tiszta illatos csili vili lett az uraság, természetesen a fürdés után rájött a hoppárlé, végigkente magát mindenhez, ami lehetőleg kissé összekoszolhatja.

Szombaton voltunk egy nagyot járni, szép hó volt minden fele. Ugrabugrált, szökdösött, majd megint bolondéria tört rá, elkezdett kötekedni velem. Ez abból áll, hogy rohan felém, valami hangokat hallat, majd el akarja kapni a kezembe levő pórázt, vagy csak megbök az orrával, vagy a kabátom ujját akarja megcibálni, majd elrohan, megint cikázik egy kört és vissza. Idegesítő. Nem is akármennyire.

A megoldás néha az szokott lenni, hogy irgum burgum leordítom a fejét, közben ugye kiadom a stresszt is magamból, de jó, magamhoz rendelem (képzeljétek az esetek 85%-ban behívható az úrfi, ami nagy szó szerintem), jön szépen megdicsérem amiért jött, megkötöm és megyünk egy csöppet pórázon, amíg elfelejti hogy hülye legyen.

Azonban miután ismét elengedtem, megint erre a “nótára” gyújtott rá, így drasztikusabb megoldás után néztem. Méghozzá megint magamhoz hívtam, felcsatoltam a szájkosarat rá, és … letepertem a földre, hadd tudja ki a főnök.
Hmm… azt hiszem okosan döntöttem a szájkosárral, mert amilyen dinnye a nagy “harc hevében” elfelejt gondolkozni. Domináns eb rendesen, és nem hagyja könnyen magát. Persze engem se készítettek pudingból, elbírok vele, azonban kedvem nincs menni varratni magam, na meg nagyon elagyabugyálni se akarom, mert dühében belém kapna.. Így megelőzendő, szájkosár fel, hörög miközben lenyomom, majd elengedem, hagyom fél kört, hívom, ülsz, fekszik (mint egy angyal), szájkosár le és két napig rendben vagyunk… Vagy csak fél napot. Vagy csak egy órát Kitartó minden esetre, az biztos.

Na de aztán féltékeny ezerrel. Hétvégén itt volt a barátom, és ugye beszélgettünk és állandóan közénk akart bújni. Amikor csak egyedül vagyok is rámenős, ha simogatást akar, ellenben mikor ő is itt van, MINDIG simogatást akar… Kész röhej ahogy furakodik, szinte csúszik mászik egy “kis simi” érdekében. Na ha meg mégsem kapja meg, eljátssza a világvégét. Fekszik a helyén és egyenletes időközökben valami sípolás szerű hangokat hallat, amolyan nincsen anyám se apám dallamra.
Általában ezt a magatartást megspékeli még azzal, hogy szerteszét hurcolja az ágyát, birkózik vele, majd a felgöngyölt akármire fekszik rá, továbbra is sugározva a “duzzogó” című előadást. Pedig nincs “ignore-ra” téve. Csak sacc per kb valamiféle képen tudja, hogy nincs a 100% központban és ezért nagyon törekszik vissza. És sunyi nagyon macska módon teszi mindezt.

Olyan szinte mint akit kicsavartak, csak úgy kacagok magamban. Persze ezt nem illik, de végre olyan nyugis az eb, hogy nekem kell szinte piszkálnom, hogy ne unatkozzak.

Igazából nem csoda, hogy ki van nyiffanva és a hosszú tél után már nagyon vágytam ezekre a nyugodt percekre Órákra

Hétvégén falun voltunk így jó sokat sétált apuval meg Győzővel, aztán vasárnap még egy kiruccanásra mentünk ugyancsak Győzővel, egészen fel a tóig. Itt az erdőben bóklászva egy percre visszavedlettek gyerekké, mert a két eb elkezdett kergetőzni egymással. Jó volt nézni behem Győzőt rohangálni a fák között, PrezLee meg utána és mindkét eben látszott mennyire élvezik magukat.

Akár ma meg is úszhattam volna, csak egy rövid városi sétával, de erre ráfázott az uraság, mert még jobban kikészítettem… ugyanis dolgom volt a Real fele, ott meg van egy út, ami a gyümölcsösbe vezet. Kicsit gödrös megközelíteni az eleje, de utána egészen járható. Nos ide mentem, és kocsival megrohantattam az ebet. Méghozzá úgy, hogy ő szalad elől, én meg követem lábíjhegyen. Egészen míg látom, hogy kezd lecsillapodni a nagy rohanhatnékja, és ekkor még van a visszafele kocogás is Na ez tuti biztos kifárasztja őkegyelmét. Nincs is baj ilyenkor.

De jó, hogy itt a tavasz

Rettenetes egy energiával rendelkezik PrezLee. Komolyan mondom el lehetne adni Duracell reklám kutyának, annyit rohangál. Kimegyünk a domb oldalra és egyhuzamban izeg mozog, jön megy, futkos, fel meg le és meg nem állna egy pillanatra sem. Na jó, ha épp megjelöl egy bokrot, fát, akkor megáll…

Kint voltunk falun. Szombaton, már azzal kezdődött, hogy apu vitte egyet tekeregni Győzővel. Majd a fiuk felmentek a “szomszédhoz”, egy másfél kilométerre levő tanyára valamit ott intézni, és persze PrezLee is ment. Kocsival mentek a legények, PrezLee rohant mellettük. Fel, meg majd le. Este csak rövid séta volt, de reggel ismét volt egy jó járás neki. Majd 11 óra tájt mi is felébredtünk, és fel a hegyre le a völgybe jó három órát tekeregtünk. PrezLee és Győző velünk.

Most itthon van, alszik, holnap nyugodt lesz, nekem is nyugodt napom lesz emiatt, majd elméletileg szerdán viszem ki a hegyoldalra járni egyet, addig elleszünk ezzel a lefárasztással meg a rendszeres, kb 1 órás délutáni városi sétákkal.

Lehetetlen, hogy így eltelt volna az idő! Hisz nemrég még mások dobermannjának a képeit nézegettem és csorgott a nyálam, hogy juj ilyen kutyát szeretnék én is. Legyen barna, legyen nagy, legyen bátor, legyen hegyes a füle, legyen huncut, legyen játékos, legyen barátságos az emberekkel, ne akarjon mindenáron verekedni, inkább csak ha meg kell védenie magát, ne kezdeményezze a balhét, legyen energikus, imádjon autózni, legyen szófogadó, legyen szép, legyen barna és még a csoda tudja mi mindent gondoltam, hogy hogy szeretném, hogy a dobermannom legyen.

Aztán a neve is… tyűűűű mi is legyen a neve? Mindenkit ezzel hülyítettem, mondjatok már egy jó kutyanevet! Itt állok és fogalmam sincs minek nevezzem a drága ebem! Na és persze kritériumok is voltak… legyen valami ami barna, legyen valami ami vicces is, olyan mókás, kedves, legyen, megjegyezhető, legyen eredeti… legyen könnyen kiejthető és nem tul kacifántos. Ha lányt választok, neki lett volna nevem, őt akkor Laryssának neveztem volna és pont. De mivel soha nem volt lánykutyám, hát továbbra is egy bolond fiukutya mellett döntöttem… Egy alkalommal, egy ismerős bökte ki.. nevezd Prézlinek. Aham, a név tetszett, de… Prézli? Ugyan már az olyan banális. Hol van itt az exrém a dologban… És akkor eszembe jutott Bruce Lee. Azonnal villant át az agyamon, hogy megvan a tökéletes név… PrezLee. Pont így, sehogy másképp. Egyszerű is, barnás is, bolondos is, fura is, megjegyezhető is… és ráadásnak a www.prezlee.com szabad volt
Másnap már nem, és még egy ideig váratott magára míg a névhez hazajött a kiskutya…Mert igen, tudtam, hogy írni fogok róla, elvégre épp azon szoktam most is morfondírozni, hogy mennyire elhalványulnak az emlékek. Tedi kutyám hülyeségeire alig emlékszem, pedig neki is voltak… És PrezLee eddigi élete során történt eseményeket is néha csodálkozva olvasgatok, hogy jaaaaaaa igen…tényleg, hogy elfelejtettem.
Szóval tudtam, hogy fogok írni róla. Magamnak, a világnak, csak úgy. Egy kutya banális mindennapjai. Azok a mindennapi apró csodák… Na de hogy ennyit fogok írni róla ez engem is meglepett