Hónap: 2010 július

Szép lassan felfedezem, hogy PrezLee sokkal több mint egy “sima kutya”. Nem csak a szőrét tekintve sima, és nemcsak a kutyaságát, hanem az egyéniségéről van ám szó!  Azt már tudom, hogy tulajdonképpen engem rettenetesen becsaptak amikor eladták nekem kölökként a dobermacskát de valahol kicsi volt, édes volt, elfogadtam, hogy ő már csak ilyen… ellenben most rémesen csalódott vagyok, mert kiderült, hogy nemcsak dobermacskám van, hanem dobermalacom,ha meg jobban megnézem és nem szépítem a dolgokat akkor doberdisznóval van dolgom.  Na jó, mondjam úgy, hogy néha tényleg doberdisznó, olyankor legszívesebben leszúrnám és kolbászt készítenék belőle, szerencséjére gyorsabban szalad mint én, és mire visszajön elszáll a mérgem…

De térjünk csak a dobermalacságra…

Tegnapi rémesen hosszú bejegyzésem után kicsit részletezzem a mai napot.

Megnéztük a forma 1-et, majd mivel kisütött a nap kedvünk támadt kicsit tekeregni. Be is ültünk a kocsiba, PrezLee ugye a csomagtartóba foglalt helyet, mert neki ott a helye ebben az autóban, már ügyesen tudja, csak szépen benéz az utastérbe 😀 és kimentünk a város közeli zöldbe. Elindultunk az erdőbe, majd az út az erdő mellett vezetett egy ideig. Itt PrezLee sajátos “kirándulás” formát vett fel, ugyanis ő az út mellett haladt, de az erdőben. Időnként kinézett, hogy megvagyunk-e, majd visszarohant az erdőbe.

Szinte végig párhuzamosan haladt velünk, valahol az erdőben, néha néha csekkolta a jelenlétünket, majd visszacsörtetett a “vadonba”, gondolom vadmalacként kereste direkt a sarat. Kezdetben nem tűnt fel, de egyszer szemünk láttára fetrengett bele előszeretettel a “mocsárba”, ahonnan kitáncolt fekete dobermannként! Persze ilyenkor akar hízelegni és első dolga, hogy dörgölőzzön az emberhez.

Olyan két és fél órát jártunk végül. Kilométereket nem tudom, pedig kíváncsi lettem volna. Főleg arra, hogy mennyit képes rohangálni. Megint próbálkoztam a pedométerrel, ugyanis megtaláltam a minap és kiderült, hogy mosás után is működik… ugyanis egyszer kimostam a mosógéppel.

Ráakasztottam a nyakörvére és hagytam, hadd rohanjon kedvére. Időnként ellenőriztem, de hamar nyilvánvaló lett, hogy a járkálásának a töredékét méri csak. Végül leakasztottam róla és magamra csatoltam, ahol valamivel jobban megközelítette az általam is saccolt kilométereket. Persze természetes, hogy ne mérje rendesen a kutyát, hiszen neki a nyakára van akasztva, és ugye emberi mozgásra volt kitalálva, de gondoltam valamivel “pontosabb” és akkor lemérhető lehetne, mennyi az annyi a kutya esetében. Azt hittem jóval többet fog mérni, de kb 1 óra rohangálása után 700 métert mutatott, majd félóra alatt ami rajtam volt 2 kilométert…

A hazafele vezető ütőn még volt egy két hatalmas sártenger, ahova persze, hogy befeküdt sőt látszott rajta kimondottan élvezi, de szerencsére a kocsiig valamennyire megszáradt. Kimondottan “tengerszagú”, halszagú lett, betöltve ezzel az egész kocsit, és már ott eldöntöttem, hogy ebből biza fürdés lesz.

Hazaértünk, ebédeltünk másodszor is, (finom káposztás húst amiből még mindig sok van a fazékba!!!), majd betessékeltem őkegyelmét a fürdőbe és megmutattam neki a kádat. Persze volt néma tiltakozási akció, azonnal ki akart spurizni onnan, de jött a nagy mennydörgős hangom,hogy irgum burgum de most azonnal bemászol a kádba mert ha nem…. Olyannyira hatásos volt ez a hangoskodás, hogy a kis süket elhitte 😀 és kelletlenül de bevánszorgott a kádba.

Miután a kádban van némán tűri a tortúrát, és meg vagyok győződve, hogy titokban élvezi is az egészet, de az hogy nézne ki, ha elárulná?  Besamponoztam, megdörzsöltem és csak ekkor vettük észre mennyire volt koszos… a barna lé úgy folyt le róla, azt hittem az eredeti színe megy ki a mosástól! Már attól kezdtem félni, hogy fehér dobermannom lesz és az meg már hogy néz ki???

Miután mártír képpel tűrte végig a fürdetési rituálét, megtöröltem a saját törölközőjével (mert az is van neki ám!), és az is fekete lett… ezután egy örömtáncot lejtett a szobába, kissé odadörgölte magát a földhöz, hogy valamennyire elérje a normális kosz szintjét, majd abbahagyta mert hívtam enni.

Uff… a kajálásról nem írtam, de rémesen sokat eszik :))) Na meg annak ellenére, hogy egy nagy fazék kaját tol be állandóan enne.

Ma a “hagyományos” Szamos melletti sétán voltunk.

érdeklődés hiányában ma elmaradt…

Tegnap este szépen megbeszéltük, hogy reggel aztán felkapjuk magunkat, hatkor kipattanunk az ágyból, majd bicajra illetve görkorira ugrunk (hogy ne ismét pattanjunk), és elindulunk egyet tekerni illetve gurulni.

Cserget az óra, fel is ébredtünk majd kb ennyi hangzott el: hrmmmmmmhhhh átfordulás és ezzel meg volt beszélve. Nem mentünk sehova, inkább aludtunk egyet. Persze ráfogtuk az időjárásra, de annak semmi köze nem volt a dologhoz, hanem győzött a lustaság és az álmosság.

Persze azért kell reggel korán menni, mert megy nekem a görkorizás, de azért nem vagyok profi benne még. És olyankor azon az útvonalon amerre mi akarunk haladni alig járnak emberek, mert természetesen mint a normálisak többsége vagy munkába megy vagy alszik… így sokkal kevesebb a kísértés PrezLeenek is, hogy lerángasson a kerekeimről, illetve akár el is tudom engedni adott szakaszokon, hadd rohanjon. Na meg ha orra bukok akkor nem lesz harmincvalahány ember, hogy röhögjön azon milyen klasszul dobtam le magam 😀

Már csak egy két macska hangot kéne megtanulnia PrezLee uraságnak és viselkedés szerint el lehetne adni nagymacskának. Hihetetlen mennyire bújós és simulós lett az utóbbi időben. Ha eszünk akkor egyikünkhöz hozzá kell érnie. Vagy az asztal alá mászik be, a fejét valamelyikünk lábára helyezve, vagy az ölünkbe fekteti a fejét vagy csak simán nekidől az embernek. Ha eltoljuk, lökjük, nyomjuk, szinte sértődött képpel fekszik le, de azt is közvetlen mellénk, sóhaj, robajjal kísérve, de csak úgy intézi, hogy hozzánk érjen legalább a lába.

Tény, hogy aki nem ismeri a dobermann fajtát hatalmasat képes csalódni bennük és a JÓ értelemben. Mert nem egy ember jött hozzám látogatóba, rengeteg fenntartással a fajta iránt és ment el szinte megdöbbenve, hogy ilyen szeretetre méltó????  Tudom, hogy erről a témáról sokat írtam már, de valahogy még többet kell. Mert az emberek fejébe rengeteg hülyeség szorult a fajtával kapcsolatosan és néha komolyan mondom jön, hogy orrba vágjak egy két kőbunkó idiótát aki ránéz és elretten mert jaj dobermann,megeszi az embert.

Néha kutyások is felhúznak, de végül is nem is igazi kutyások… Hanem egy jópár minikutya tulajdonosa, akik azt se tudják mi fán terem a kutya. Na ezeknek a képére van kiírva a mérhetetlen megdöbbenés, amikor a “bestia dögöm” megszagolja a földszintes “harci ebet”, és egyáltalán nem jut eszébe ott helyben megenni… hanem játszani hívja. S akkor jönnek a “jajjjjjj de ügyes, meg nahátozások”.

Más téma…

Tegnap a kutyasétáltató zonában tekeregtünk. Persze PrezLee uraság szigorúan pórázon, de csak azért mert nagyon önfejű. Uniós normáknak megfelelően lett nevelve kérem, egyszer kétszer kapott csak a fejére, de akkor meg is érdemelte. Aztán ennek meg is van az eredménye, mert mindig másképp gondolja mint én.  Így az ilyen séták alkalmával nem engedhetem el. Mert nagy kutya, mert kinéz ahogy ki (a legszebb természetesen), sokan megijednek és ráadásul még vissza se akar jönni…

Tegnap is elengedtem 2x is, mert szabadabb volt a zona, semmi “vész” nem volt a közelben. Aztán haladtunk és észrevettem valamit ami miatt meg kellett kötnöm. Rászóltam. Gyere ide… semmi. Sőt, a komisz épp akkor kapta meg az “ideális ide muszáj pisilnem” helyet, aztán rögtön még egyet és végül a dombocska előtt is megállt csodálkozni, hogy “vajon képes vagyok ép bőrrel lejönni innen???” Természetesen PrezLee a szeme sarkából figyel és komolyan mondom röhög a markába….

Nem  mellékes megjegyeznem, hogy a kedves párom is röhög a markába, de nem is, még csak a markába sem, hanem nyilvánosan, fogja a hasát és szórakozik rajtam, meg azon, ahogyan PrezLee szórakozik velem. Neki is feltűnt, hogy amint hívom, mindenféle egyéb dolga akad az addig semmit nem csináló ebnek  😀

Nehogy mindkét “legény” megüsse a bokáját amikor felmegy a cukrom, aztán meglátjuk ki nevet a végén 😀

Öt óra körül kezdtem gondolkozni azon, hogy vajon ha elmennénk egyet járkálni valahol a közelbe akkor megázunk vagy sem? Mivel induláskor nem esett beültünk az autóba és ezúttal a Bükk fele vettük az irányt. Itt sem tetszik, ott sem jó alapon elhagytuk a felső “kabannát”, ahol régebben lehetett flekkenezni meg sört inni, majd egy bizonyos Csurilla nevű falu fele vettük az utunkat. Ha pisztollyal állna valaki mögöttem se tudnám, hogy mi ennek a falunak a magyar neve, ha van neki egyáltalán… Ciurila, így írják amúgy.

Na még nem értünk a faluba, mert egy helyen szimpatikus volt az erdő és az út szélén volt is ahol megállni. Kiengedtem a “bestiát” a kocsiból, aki már negyed órája nyafogott, nagyon türelmetlenül várta a mai rohangálást. Az első tíz percben nem lehetett beszélni vele… rohant mint az eszeveszett fel meg alá, kanyarokat vette be és látszott rajta, hogy már nagyon hiányzott neki az efféle tombolás. Még reszketett örömében 😀

Mi ketten meg andalogtunk, beszélgettük meg osztottuk az észt és a fene figyelte merre megyünk. Elvégre eltévedni ott nincs hogy, meg kissé fentebb látszott a főút, a kocsik. Még én szorgalmaztam, hogy kerüljünk egy csöppet befele, mert PrezLee nagyon nagy köröket írt le, nehogy kifusson az útra. Aztán egy kis patak meder, egy dombocska egy bokrocska, egy jobbra fordulás meg egy balra és azt vettük észre, hogy a fene se tudja merre van az út. Hallani nem hallatszott már semmi.

Pánikra ugye ok nincs, mivel a távolság akár a várostól sem volt hatalmas, na meg még jól világos volt kint. Olyan órásra terveztük a sétát, végül másfél óra konkrét gyaloglás lett a vége. Mikor rájöttünk, hogy fogalmunk sincs merre kéne elindulni, hogy a kocsihoz érjünk, hát elindultunk egy irányba. És mentünk mentünk mendegéltünk, míg végül egy útra bukkantunk. Aztán ezen mentünk mendegéltünk vészesen lefele, de valahogy úgy voltunk, hogy az út biztos kivisz az erdőből, onnan majd meglátjuk merre kell menni a kocsi fele.

Végül kiértünk és úgy tűnt, hogy egy fél kanyarral lejjebb van az autó. Meglepetés… mert nem volt, iszonyúan messze. Mert a másfél órából jó háromnegyed órát mentünk felfele vissza az úton, amíg megkaptuk a kocsit.

Hja… hazaérkezés előtt még benéztünk soppingolni egy pizzára valót… PrezLeet a kocsiban hagytuk, hátul a “helyén”. Kíváncsi voltam, hogy vajon előre ugrik, vagy szépen ott marad. Nagyon ügyes volt 😀 Szépen feküdt a helyén, és várta míg bevásároltunk.

Jut eszembe, hogy vagy kétszer rá kellett szólni menet, mert minduntalan be akart mászni az utastérbe, de végül csak visszamászott a helyére. És nagyon árvízkárosult pofikat tudott vágni, hogy ott kell maradjon a “rács” mögött… A rács ami 2 expander kifeszítve keresztbe…