Szegény ebem… kilakoltattam. Az történt, hogy kissé átrendeztem a lakást. Csak épp egy picit. És úgy néztem ezután én fogom elfoglalni az íróasztalommal télvíz idején az ő helyét. Nem másért de kellemesebb kicsi helyen de melegben dolgozni, mint nagy helyen de hidegbe… Fogtam magam, vettem a kis szőnyeget, meg a párnáját és átköltöztettem a lépcső alá. Csak nézett, hogy mégis, hogy képzelem és mit gondolok. Majd szóltam neki, hogy menjen a helyére. Továbbra is nézett bután, majd elindult a megszokott sarkába, de közben kapcsolt, hogy ejsze nincs ott a “helye”, de valahol nem akart bebújni az új helyére sem. Pedig nem zavarja a feljáró, nagyon is jól elfér tőle.  Végül bejöttem és őt kint hagytam “gondolkozni” 😀

Jó másfél óra után mentem vissza, és természetesen elfoglalta az új helyét. Ugyanis máshol csak parketta van, az az egyetlen kellemes, alvásra megfelelő hely. Így gondolom elunta magát, megcsekkolta mi van abba a sarokba, majd lefeküdt és aludt egyet.

Tiszta szerencse, hogy többször van váltogatva a helye, vagyis falun is van helye, meg hol kint a konyhába, hol a szobába aludt, így a hely neki ott van ahol a pokróc, vagy párnája található.

Úgy gondoltam itt az ideje, hogy PrezLee be legyen mutatva a nagyvilágnak is… Ezért elkészült egy angol változat is, persze az közelről sem tartalmaz annyi mindent (még) mint a magyar, a kalandok továbbra is magyarul lesznek leírva, mert úgy egyszerűbb, és ha valami fontos meg érdekes, akkor meglesz angolul is…

Íme:D

Doberman PrezLee

Ma kellemetlenül vettem tudomásul, hogy… esik az eső. Sőt nem esik, hanem zuhog. Egész nap ömlött meg ömlött. Délután már nem igazán bírtam az ebbel, pedig huzigáltuk a madzagot, rögbiztünk, meg minden féle ilyesmi, de ő menni akart. Magyaráztam neki, ó szívem de te utálod az esőt (én is) de nem akart hinni nekem.

Végül felvettem a vastag kabátomat, a félig meddig bakancsomat, kerestem a sapkámat de nem leltem a színben a bakancshoz találót, és elindultam az ebbel sétálni. Persze hevesen esett az eső… Hogy ne ázzunk nagyon meg, hát igyekeztünk az esőcseppek között szaladni, sikerült amennyire, de inkább megáztunk.

A háromszögbe érve eleresztettem az ebet, erre mint a kerge birka elkezdett rohanni. Néhány kör után szaglászás közben egyszer csak rámenézett, majd látta, hogy elég távol van tőlem és felkapott valami csontot a földről. Na innen uccu neki rohangált mint az eszeveszett, közben eszegette a szerzeményét, nekem az agyvizem meg elkezdett szépen forrni… Végül oda jutottunk, hogy álltam egy helyben, hörögtem neki, hogy “gyere ide”.. de még nem voltam sík ideg… csak épp kezdtem az lenni, ő meg rohant körbe körbe, épp póráztávon kívül és hörgött vissza. Tiszta viccesek lehettünk az biztos. Na csodák csodájára egyszer csak a “gyere ide”-re minden további nélkül hozzám jött. Erre mit tehettem? Hát megdicsértem és “elengedtem” ismét.

Elrohant.. és láss csodát, megint kapott egy csontot. Szerencsére elejtette és mire felkapta volna résen voltam, egyet a nyaka közé is kapott… majd eljátszódtuk a véletlen a csonti fele sétálunk pórázon, ha meg hozzá akart érni rántás és pfffuuuuuuuj neki… harmadik elsétálás után már magasra emelte a fejét, “észre se vette” a csontot, csak sandítva nézte.

Na kb ennyi volt a séta, közben már hópelyhecskék kezdtek hullni, átfáztam, átáztam, hát gyorsan gyorsan hazaevickéltünk.

Még vár ránk egy rövid séta…az első fáig, de bevallom, egy iciripicirit se vágyok a végrehajtásához… Uff még húzom egy picita, aztán nagykabát, kirohanunk, pisilj gyorsan drága ebem, majd vissza a forró zuhany alá…

Rémes, hogy nem is volt ősz, hanem egyből jött a tél. 😀

Tegnap hazahoztam PrezLeet és mivel volt egy új jövevény a családba, gondoltam bemutatom neki. Scooby Doo kicsi is és PrezLeehez képest rettenetesen törékeny, vagy inkább érzékeny…

Végül kibékültek…

PrezLee, hogy végre újra lát. Olyannyira, hogy felugrott a kocsira is örömében, pedig tudja, hogy ezt kicsit sem díjazom. Na jó, csak összesározta a kocsit, nem is haraptam le a fejét… Ezután kb másfél órán keresztül követett, nem tudtam szabadulni tőle, végig bújt hozzám. 🙂

Azt meséltem neki, hogy “jaj drága kicsi kutyám, tudod el kellett mennem, hogy tudjam ezt a szuper vadi új cipőt megvennem, legyen mivel menjünk sétálni a hideg, esős őszi délutánokon”. Nem tudom mennyire hitte el vagy sem… :P. Szerintem nem, és valahol furfangosnak is gondol, mert kimentem a kocsiig kivenni valamit és egy másodpercre se tágított, nehogy megszökjek, pedig mondtam neki, csak a csomagtartóból veszek ki valamit…