Bolond dögöm, tegnap teljesen eszement volt. Azt hiszem megártott neki a sok zöld fű és a kertben való játszás. Először is séta közben, “bevadult”… póráz rángatás, ruha csipegetés, oszt nem akart leállni… Azt hiszem a fél város engem röhögött… mindenesetre siettem haza, közel voltam ahhoz, hogy ott az utcán agyabugyálom el, és még valami gyengeelméjű, túlszelid lélek feljenelt az állatvédőknél… Pedig ihaj csuhaj, fahaj, nagyon megérdemelt volna egy megfelelő intenzitású supákot lökött ökegyelme… Szerencséje van, de akkora, hogy el se tudja, hogy mekkora, hogy … na nem jött, hogy megverjem. Ráncigáltam rajta egyet, becsületeset, oda tettem, hogy azonnal, de azonnal hajtson végre egy ülszt (merem állítani, hogy a rászólásom egy elvadult oroszlánbőgéssel vetekedett) oszt jó rövidre fogtam és “hazacipeltem”. Jó, ez még nem volt minden… az agyatlan nap ezzel csak elkezdődőtt… Kb 5 percenként kellett leszednem az ágyról. Nem morog, nem hisztizik, csak feltelepedik, és úgy néz, mintha én nyilvánvalóan rosszul vagyok értesülve a dolgok állásáról, és nem tudom, hogy neki biza OTT tetszik…
De tévednie kell… minden egyes alkalommal… Ő nincs értesülve a dolgok állásáról! Nincs mit ott keresnie és pont. De hamarosan azt hiszem cipőkanalat is kell alkalmaznom, ahhoz, hogy leszedjem, annyira pillantok alatt rá tud simulni az ágyra, hogy hihetetlen… Vagy kétszer alkalmaztam a “maximális hangerő a krónikus süketeknek” című notát, jól ráriparkodtam,hogy de most, de azonnal TŰNÉS ONNAN… hatott… egyszer… aztán azt hiszem ezt a hangerőt is megszokta.
Elképesztő, hogy bizonyos dolgokban milyen fanatikusan makacs tud lenni… Mégcsakazért is kutya… De jó! Valahol hasonlít hozzám 😀 örvendetes … 😀 😀
Valahogy így telt el a délelőtt… ő felmászott, én leszedtem… A helyére küldtem ő visszamászott, én ismét leszedtem… gondolom elég érthető 🙂
Oszt egyszer amikor a helyén maradt… akkor kapott egy “JÁMBONT” (Jumbone… jó drága vacak, elcsámcsogja, vészesetre fenntartva) mert milyen ügyes volt, nem ugrott 5 percen belül az ágyra… Fellélegezhettem pár percig.
Délután elindultunk a “hegyre” kifárasztattni az ebzetekkel… hát eljutottunk-e? Nos nem… Csak mentünk mentünk, ő meg mint egy idióta nekifogott húzni. De nagyon. Feltettem a szorítos láncot… nem hatott az egy csipetnyit sem, ekkor mondtam magamban a következő monológot: “PrezLee lelkem, bogaram, ezt most nem fogod megúszni ennyivel, majd megmutatom én neked”… és megfordítottam a láncot… hát bevallom, nem kellett volna…
Kb a 10. húzása után befrászolt. Rendesen. Nem tudta megérteni, hogy mi a franc szúrja a nyakát. No ez nem megoldás, mert kezdte összekötni a lánc csörgését a fájdalommal, csak csörrent meg, rezzent az ebzet… hamar kellett változtatni a dolgokon… Előkaptam a bőr nyakörvet, vissza a lánc szúró nélkül, és mentünk tovább… Hála az égnek, még két csörgés után, elfelejtette az ijedtséget, csörgethettem amennyit akartam, többet nem reagálta le. Öszt szúros nyakörv félretéve, majd 2-3 hónap múlva újra kezdjük a dolgokat… akkor valszeg már röppenve szálldosok mögötte, mert hogy milyen ereje van, az már most is meglepő…
Szóval, börnyakörv vissza, séta folytatva, húzott, visszahúztam, megfordultam és mentem a másik irányba, akkor ő is elinult a másik irányba, majd természetesen akkor arra húzott, megint vissza, szóval koptattam az aszfaltot kb 20 méteren, de sehogyan nem tudtunk értekezni… Ekkor azt mondtam, jó, mára elég volt, megyünk haza.
Az úton persze, hogy megint nemnormális volt, póráz elkapva, rángassuk meg jól a gazdát, hadd szórakozzon rajta a világ… na megint helyretéve, rázingálás, dűhős morgás, és rövid póráz… majd a nagy kaland végén, jobb kéz-bal kéz izomlázzal nagy nehezen hazaértünk…Már késő… de lehet, hogy egy pincsivel egyszerűbb lett volna? 😀