Tedi

Kell írnom erről a kutyáról. Ő volt az első “saját” kutyám. Miután végigolvastam a kutyáskönyvet elejétől a végéig, és láttam kiállításon kutyákat nekem is ilyen kellett… végül csak egy hasonlót kaptam. Persze mindezt megtudtam kb rá egy hónapra. De nem számított. Nagyon olcsó volt amúgy is, meg nem is értettem hozzá sokat. De végül néha az az érzésem, hogy maga a gondviselés rendezte így. 17 éves fejjel, totál kezdő kutyásként nem tudom mit kezdtem volna egy ízig vérig dobival. Főleg kannal. Valószínűleg nem bírtam volna vele. De Tedi az más volt. Jóindulatú, nyugodt kutya, kissé félénk, de ha valaki rám merte emelni a kezét akkor “harcolt” értem. Persze soha nem fordult komolyra a dolog, így a harcolások játék szinten folytak. De látszott rajta, hogy ő nem engedi, hogy engem bántsanak.

Játékos maradt élete végéig. Olyan kölykösen lökött, bármikor csak hívtam mindig hajlandó volt részt venni a mókában. Éjjel nappal nem számított. Csak velem lehessen. Vittem dolgozni, egész napot csendben ült az asztal alatt, csak lehessen közel hozzám. Ha itthon kellett maradjon, minden elmenetel egy szinte könnyes búcsú volt a részéről. De nem panaszkodott, csak ült és nézett… és minden hazajövetel egy kicsorduló boldogság. Sírt a lelkem amikor naponta kellett mennem dolgozni, és neki maradnia kellett… délig, amíg hazaszaladtam egy 10 perces séta erejére, aztán megint elmentem.

Ha ő nem olyan lett volna amilyen, valószínűleg soha nem lett volna második kutyám… nem akartam még egyet lakásba. Mert láttam, hogy jó jó, lehet tartani, de azért mégis sokkal jobb egy udvaros házban. Mind úgy voltam, hogy amíg nincs ház, nincs kutya…de egyelőre még évek kérdése … a ház. Sajnos.

Már több mint három éve, mindjárt négy, hogy nincs meg. Nagyon sokszor gondolok rá, a csintalankodásaira, és arra, hogy ő volt az én Fekete Dobermannom. Még akkor is ha csak a lelke volt dobi, és a külseje valami ahhoz hasonló!

Olyan 9-10 éves kora körül kezdtek jelentkezni a gondok. Elesett a séta közben, szédelgett. Orvoshoz vittük, megállapították, hogy a szívével van baj. Ekkor kezdődött a naponta egy marék gyógyszer. Egyik ezért, másik azért. Lecsendesedett, és a séták is rövidek lettek, de azért még mindig volt benne lelkesedés. Egy jó fél évig “rendben” volt, a sok pirula egyensúlyban tartotta a szervezetét. De mondták, készüljek fel, mert hamarosan ennek is vége. Úgy egyeztem meg az állatorvossal, hogy amíg csak pirulázzuk és nem szenved, addig ok, de ha már nem hatnak a gyógyszerek akkor nem kínozzuk tovább. Ekkor már kénytelek voltunk kivinni anyukámékhoz, falura, kertes házba. A gyógyszerek miatt rengeteg vizet ivott, és mindig iszonyúan szomjas volt. A kora miatt nagyon nehezen jött fel az első emeletre. Így kétszeresen szenvedett: vagy állandóan szomjas volt, vagy állandóan bepisilt és mivel ő nagyon szobatiszta volt még ezért is látszott rajta, hogy “szégyeli”, pedig még csak össze se szidtam.

Még egy hónapot húzta úgy ahogy, növelve a gyógyszer adagokat, néha néha az állatorvos “leeresztette” a felesleges felgyülemlett folyadékot. Utolsó kezeléskor, szóltak, hogy már kezd kínlódni. Gondolkozzunk el az altatáson. Következő héten megtörtént. Nem tudtam kimenni és elbúcsúzni. Nem akartam látni, hogy nincs. Sokáig etettem hülyeséggel saját magam: nem kell más kutya, csak gondot vesz az ember a nyakába. Állandóan foglalkozni kell vele, etetni, pisiltetni. Mindent ami létező, valós és valótlan egy kutya tartásával kapcsolatban felsoroltam magamnak, de három évnyi “harc” után… a kutya győzött. És az, hogy egyszerűbb kutya nélkül élni, de kutyával szebb.

Hozzászólás