Ma megint el kellett rohanjunk itthonról. Na jó, na… nem rohantunk, mert attól még elfárad az ember, de szépen beültünk a kocsiba és elmentünk. PrezLee itthon maradt természetesen. Ma az volt a kissé fura, hogy mindenki elment a házból. De nem sokat maradt egyedül a három eb, ugyanis a szüleim hamarosan hazaértek. Mielőtt elmentünk megsétáltattuk őket, Prezlee bent a lakásban, ne dideregjen a vékony bundájában, Győző és Balázs az udvaron.
PrezLee amikor rájött, hogy itthon maradt a szokásos eszeveszett nyafogásba kezdett, de szerencsére ez csak pár percet tart, majd lecsillapodik és hallgat.
Az “elég a boldogságból” akkor hangzott el, ahogy hazaértünk. Persze amolyan viccesen hangzott el, hátha lecsillapodik és nem fog többet olyan hevesen örvendeni.
Mert PrezLee majd ledöntött ismét, és jó negyed órán keresztül csak körülöttünk sürgött forgott, dőlt meg simult. Nem is lenne semmi baj, ha mondjuk egy törpe pincserrel van az embernek dolga, de lévén ő egy termetes szobacica a sündörgése időnként kimondottan a lökdösődéshez hasonlít. Tiszta vicces ahogyan nyomul és majd az ember ölébe fekszik. Komolyan mondom nem is hinné az ember, hogy a filmekben élő “vicsorgó doberman” igazából ennyire kedves és odaadó lényeket takar.