Holnap lesz egy hete, hogy itt van. És hihetetlen, de az jelenleg a szemem fénye. Alig egy hét alatt olyannyira beférkőzött a lelkembe, hogy nem tudnám elképzelni az életemet nélküle. Valószínűleg így jár az ember minden kis állattal amely viselkedésében ragaszkodást fedez fel.
Akinek nem volt kölyök kutyája rengeteget veszít. Igaz, hogy időnként rengeteg foglalkozást igényel, odafigyelést, mert percről percre valamit tevékenykedik, valamit csinál. Nagyon kell vigyázzunk a cipőinkre például. Ha kint marad és ö szétrágja reggelre akkor NEM a kutya a hibás. Hanem én, amiért nem voltam elővigyázatos, és kint hagytam. Hiába is büntetném meg 2 órával a cselekmény után, mert úgyse érne semmit. Annyit igen, hogy a kutya előbb vagy utóbb rettegni kezd az én dühkitöréseim miatt, és másnapra megint szétrág egy cipőt. Mert nem kapcsolja össze azt, hogy cipőt rágni nem szabad, azzal, hogy meg volt büntetve.
Csodálatos elnézni, ahogyan napról napra elevenedik meg, ahogy egyre több energiája van, ahogy napról napra tanul valamit, és azt az aranyos kis ragaszkodó szemeket, ahogyan a folyosó végéről eszeveszetten rohan amikor hívom.