Tegnap este jutott eszembe, hogy ejsze megint eljött az augusztus, és jelenleg hullanak a csillagok. Azt is megtudtam egy emailből, hogy tegnap éjszakára esett a legnagyobb “csúcs”, így éjfél előtt nem sokkal kitaláltam, hogy menjünk csillagokat lesni.
Ennek PrezLee örvendett a legjobban, nekifogott örömtáncot járni miközben öltöztünk. Érdekes, hogy ha csak a sarokig készülünk menni, akkor nem rendez ekkora cirkuszt. Mintha érezte volna, hogy itt valami “nagyobb” készül.
Aztán amikor a garázsba mentünk és kinyitottam az autót szinte remegni kezdett izgalmában, nehogy lemaradjon. Előbbre kellett húzzam egy kicsit a masinát, hogy hátul beugorhasson és hadd ne mondjam, hogy úgy pattant be a kocsiba mint valami gumilabda, nem kellett neki kétszer mondani.
Kiértünk a város szélére, elindultunk a sötétbe “helyet keresni” a csillagbámuláshoz. Vittem magammal meleg ruhát, illetve valami matrac szerűséget amire el tudtunk feküdni, és nekifogtunk az áldásos tevékenységnek: bámultuk az eget.
PrezLee tök zavarban volt, nem értette mi a fene ütött belénk. Ugyanis a hely, ahova mentünk neki ismerős lehetett, gyakran jártunk arra sétálni, és tessék ott vagyunk és ahelyett, hogy mennénk, csak fekszünk és nézünk ki a fejünkből.
Elrohant, majd visszajött és közvetlen a lábam mellé ült. Majd megint elrohant, vissza, most lefeküdt. Majd szinte a fejünkön szaladt át és vissza. Ezután elment egyet hosszabbat rohanni, majd onnan is vissza.
Egész idő alatt látszott rajta, hogy nem érti miért nem megyünk járni.