Boldog új évet kívánunk!
Egészen csendesen telt el az idei szilveszter este. Azt hittem több petárdázás lett, de valahogy elmaradt. Nem is baj az 😀 Soha nem fogom ezt a lövöldözést megérteni, mindig is rettenetes hülyeségnek tartottam. Ott né a tűzijáték még elmegy, mert szép, de ha tőlem függne az se létezne már.Ami aztán még viccesebb, hogy olyan emberek költenek rengeteg pénzt erre a pattogtatós vacakokra, akiknek amúgy “kilóg a fenekük a nadrágból”, mert olyan szegények… (itt falun van pár..)
A szüleim karácsonykor nem hallgattak rám, és a “kicsit”, mármint Győzőt behurcolták a lakásba. Mert, hogy szegény fél. És akkor is volt egy két durrogtatás. Persze nem elég, hogy beengedték a lakásba, ahol amúgy nincs semmi keresni valója még nekifogtak tutujgatni is… “ó, drága kicsi Győző, ne félj, nincs semmi baj”… Győző, a drága kicsi meg teljesen megijedt, azt se tudta hova bújjon. Természetesen 2 pohár után már hiába magyaráztam az apukámnak, hogy pont most ültetitek el a félelmet még jobban abban az állatban, mert nem volt kivel beszélnem. Azzal “vágott vissza”, hogy bezzeg PrezLee is bent van a lakásba… Igen ám, de PrezLee holnap is bent lesz, és tegnap előtt is bent volt. Győző meg nem…
Végül mégiscsak megértették, hogy miért nem jó ez az ebnek, így szilveszter estére már nem akarták behozni. Szegény Győző persze ahogy meghallotta a szomszéd ostor csattogtatásait, azonnal be akart rohanni. Nem engedtem be, erélyesen rászóltam és a helyére küldtem. Hogy ne tudjon összevissza ideijedten császkálni az udvaron, szépen bezártam. A HELYÉRE. Nem tutujgattam, nem biztattam, nem mondtam neki, hogy ne féljen. Egyszerűen a helyére küldtem, majd ott hagytam.
Na itt jött az érdekes része. Adott pillanatban kiengedtem PrezLeet is, meg Győzőt is az udvarra. És tessék látni csodát, Győző egyáltalán nem volt beijedve (mint egész karácsony este), hanem megrázta magát és jött ment PrezLeevel az udvaron.
Szerencsére PrezLee nem fél a lövésektől, durranásoktól és hangos akármiktől. Igaz, amikor még egészen pici kölyök volt, rohantunk a balkonra nézni a nagyon hangos motorbicikliseket, amint parádéznak, amikor tűzijáték volt valami bolondos ugrálásba kezdtünk, meg játék, hadd lássa a petárda és társai “mennyire jó” dolog. És bevált nála, mert a pattogtatáskor azonnal az ablakhoz rohant, hogy ő biza kimegy megnézze ki mocorog az udvar körül, “kit kell megenni”.
A pezsgő kibontásakor az is lőtt egyet 😀 A végeredmény? PrezLee levadászta a pezsgős üveg dugóját és azzal büszkén ment a helyére.
Persze lehet ez a bánásmód (hogy Győzőt, a nagy ijedelmével együtt csak a helyére küldtem és még én “haragudtam rá”) egyeseknek kegyetlennek tűnik. Ellenben mindezt nem én találtam ki, hanem olvastam. Miszerint a nagy ajnározás pont az ellenkezőjét éri el egy kutyánál. Mivel nem “hülyegyerekek” ők sem, amikor olyan van megengedve nekik, ami máskor nem szabad, a kis fejükben rögtönk kapcsol valami. És értelmezketik úgy is, hogy a félelem tulajdonképpen jutalmazva van. Tehát megéri félni, hiszen akkor kap simogatást, bejöhet a szobába és ehhez hasonlóak. Mivel a “jót” hamar megtanulják, a félelem esetén történő “gyerekszerű” biztatással pont az ellenkezőjét éri el az ember: legközelebb még jobban fog félni.
Tedi kutyám is rettenetesen félt petárdázáskor. Abban az időben meg nem volt ennyire korlátolt a petárdák használata, így valamikor karácsony előttről elkezdték és újév utánig minden este petárdáztak a környéken. Ezen időben rémes volt sétálni menni, mindig pórázon kellett tartsam, mert félő volt, hogy ijedtében világgá rohan. Természetesen én is “pátyolgattam” és “ápolgattam” a félelmét, simogattam és vigasztaltam, mert önként ez jön elő az emberből. Még csak eszembe se jutott, hogy évről évre tulajdonképpen én erősítettem meg benne a félelmet…