Néha nem tudom eldönteni, hogy ez a kutya mennyire szeret engem. Biztos, hogy nagyon, de néha olyan mint valami rémálom pasi… nem mutatja ki. Persze most lehet rám mondani, hogy hú de hisztis liba vagyok, mert ha nem mutatja ki az a baj, ha kimutatja akkor az a baj. A lényeg, hogy sehogy se jó.
PrezLeere időnként rátőr a “gazdiimádat”. Ez abban nyilvánul meg, hogy olyankor igyekszik lehetőleg a lábamra feküdni, hozzám dörgölőzni vagy legalább valamilyen szinten hozzám érni. Vagy bökdös, vagy tolakodik, vagy csak lökdösődik. De mindenképpen addig fészkelődik és ficánkol amíg észre nem veszem, hogy ő kérem jelen van. Sokszor hangos sóhajokkal is jelzi, hogy ideje lenne megsimogatnom a fejét, mert ő most jaj de nagyon szeretné.
Ahhoz képest, hogy máskor ha egy két órát hiányzok és közönyös hidegvérrel fogad amikor hazamegyek…semmi csóva, semmi hű de jó hazajöttél … igencsak meglepő az ilyen szeretet kitörése…
A tegnap ilyen hangulata volt:
A “nehogy megszökj” sorozat:
hát igen!
az ilyen pillanatokért éri meg kutyát tartani 🙂