Ágy

PrezLee imádja az ágyat… eddig egyszerű volt, hiszen kezdetben alig tudott két lábbal feltámaszkodni rá, no meg felmászni képtelen volt. Minden egyes próbálkozása alkalmával leszedtem, megszidtam érte, elértünk annyit, hogy ha feltápászkodott akkor elég volt a helyemről felállni és “nagy mérgesen” szólni, hogy “le onnan!” erre lement… fordult egyet és most már csak azért is alapon vissza. Ezt eljátszottuk rengetegszer. Persze egyszerűbb lett volna néhányszor esetleg rácsapni, de ezt nem akartam. Így is meg fogja tanulni… kicsit több ideghúrt húzogatva de végül megtanulja.

Igen ám de PrezLee megnőtt … épp akkorára, hogy az ágyra való felugrás pont tökéletesre sikerül, anélkül, hogy ezen kéne erőlködjön… és ilyenkor csak azon kapom, hogy nemcsak, hogy felugrik, de olyan gyorsan birtokba veszi az ágyat, lefekszik és látszik a kis huncut pofiján, hogy mindezt mennyire élvezi. Még süt a huncutság ami lerí róla, mindig nevetnem kell rajta, de muszáj mindig leparancsolnom. S akkor már volt olyan is, hogy lecibáltam az ágyról, megszidtam és erre ő nekifogott rohangálni a szobába, hörögve, ugatva ide oda ugrált, majd úgy intézte, hogy egy ugrásból fent volt a következőből lent… pont mint a “rossz” gyerekek, akik tudják, hogy nem szabad, de azért próbálkozik, lássa tényleg komolyan gondolta az ember vagy azért vannak kiskapuk… pechére nincsenek 😀