Nem én, egy néni. Még szerdán történt, de akkor nem jutott eszembe lejegyezni eme dolgot. A helyzet egyszerű volt. Vártam a kocsi mellett, hogy mindenki megérkezzen, és láttam, hogy lököttem olyan fura pofikat vág miközben néz kifele a kocsiból. Így kiszálltam és megpróbáltam lefényképezni kintről, hogy mégis mit láthatnak mások mikor autózunk. A fényképek nem sikerültek a legjobban, mert az ablak visszatükrözött mindent, de attól függetlenül jót röhögtem azon amit láttam.. a szende képét ahogyan bámul kifele.
Na és ekkor haladt el egy öregasszony egy öreg emberrel. Kis hátizsák volt rajtuk, gondolom sétálni, kirándulni mentek… Amint elhaladt mellettem az öregasszony eccer csak hallom: “Úgy utálom ezeket”…biccentett egyet, pontosan nem értettem mit utál, mert a sorakozó autókon kívül nem volt semmi egyéb és azok becsszóra nem álltak úgy, hogy bárkit is zavarnának. Még mindig csodálkozta néztem szét, mégis a kellemes szerda délelőttben mit utálhat egy vénasszony éppen annyira???
Hát mivel semmi egyéb nem volt amit oly nagyon utálhatott volna, gondolom vagy a kocsisokat utálta, vagy a kutyásokat vagy természetesen a kocsis-kutyásokat… Megsajnáltam a vénasszonyt… mennyi felesleges energiát fektet abba, hogy “úgy utálja ezeket” ahelyett, hogy törödne azzal amit szeret. De az ő dolga… gondolom rém boldog tud lenni ha ilyen könnyedén akad a “horgára” valami friss utálnivaló.
Az emberek szeretnek mérgelődni, mást szidni, mert az olyan jóóóóóóóóóóóó érzés.