az élet egy dobermannal. Ma naaaaagyon összevesztünk és még kapott is a fejére az úr vagy kettőt hármat úgy hirtelen és melegében. Egyszer csak meg kéne tanulnia, hogy a “gyere ide” az kötelező és nem olyan, hogy viccelünk vele. Persze tudom, nem így kéne lereagálni a dolgokat, de most ennyire futotta idegből.
Történt ugyanis, hogy már induláskor bolondozott a drága, rángatott és egyebek, és vannak napok amikor nekem is kevesebb a türelmem vele. Na ha ilyenkor rángat akkor visszarángatom, mert az agyamra megy amikor ő akar sétálni vinni. Kb annyit ér mint … majdnem mondtam egy csúnyát, szóval semmit, mert kb 15 métert se megyünk, máris újra rángat.És emiatt már volt egy kisebb összetűzésünk, amikor is megcibáltam a grabancát és leteremtettem még a séta elején.
Majd kiérünk a “városi ligetbe”, a tenyérnyi háromszögünkbe, ahol el tudom engedni, és mit tesz a véletlen, pont egy kóbor kutya libeg a másik oldalon el. PrezLee meglátja és uzsgyi elrohant barátkozni. Még szerencse, hogy rajta hagytam a szájkosárt, mert a másik oldalon pont két hisztis nőszemély volt, egyiknek a kezébe kisgyerek, és máris kárpáltak, hogy menten megeszi őket a kutya. Láthatták, hogy az enyém nem, mert mikor feltűnt, hogy a “vérdobermannon” szájkosár van, azonnal azért kezdtek aggódni, nehogy elüsse az autó.
Persze az egész jelenet igazából vicces lett volna… ha nem pont az úttesten zajlik. De ott zajlott és másik tiszta szerencse, hogy valamilyen okból kifolyólag csak 2 kocsi tartózkodott a közelben és lassítottak, majd megálltak. Na persze PrezLee tök barátságos vigyorral a képén szökkent a másik ebbel és tette a hülyét, hogy nem hall engem.
Végül feltűnt neki a hörgés-visítás szerű “gyere ide a fene a pofádat te kutya” féle csatakiáltásom, mert döbbenten állt meg és hagyta abba az addigi vidám tevékenységét. Nos ezután kaptam el, teljesen elborult aggyal és döngettem meg kissé az oldalát. Hihetetlennek tűnik, de tényleg nem érzik a fájdalmat… mert kb annyi volt, hogy lerázta magát és máris vonult volna tovább…
Na de ekkor még mondtam neki pár cifrát is, és úgy tűnt, hogy sokkal “rosszabbul” esett neki a haragom, mint az a pár döng amit kapott előtte. Na persze vissza az zöldbe, közben elment a kóbor eb, és pár fegyelmi gyakorlat következett… érdekes ezután tudta azt is hogy ül, fekszik, gyere, meg lábhoz. Póráz nélkül, csak úgy…
Utólag persze eljutott az agyamig, hogy nem kellett volna megverni, vagy tudja a fene, de akkor abban a pillanatban nem volt kérdéses, hogy kapnia kell a fejére vagy sem.
Következtetés: NEM KÖNNYŰ EZEKKEL a makrancosokka!
Kedves PrezLee és Gazdija!
Én, Kyra, mint nemes dobermann hölgy, szintén rettegésben tartom az engem sétáltatni akaró gazdámat!Egységben az erő, ne hagyd magad PrezLee!!!:)Nagyon jót mulatunk mindenen, szuper a blog!
Kedves PrezLee gazdi,
egyetértek Kyra-val, ez nagyon dobis. A behívás nem az erősségük. A megverés nekünk tesz jót, nem kapunk agyvérzést, de az, hogy utána “mutatványoztattad”, szuper húzás volt, tudja, ki a főnök!!!
PS: köszönöm a blogroll-t:)
Igazából az bosszant benne (amit imádok is egyben), hogy olyan hihetetlenül fafejű. Mindent tud, ha akar, de nem mindig akar… sőt ritkán akar engedelmeskedni, főképp akkor ha érzi féltenie kell a bőrét… Komisz egy dög 😀 😀