Kiszúrtam vele..

A tegnap nagyon kiszúrtam PrezLee urasággal 😀 Látni kellett volna azt a megszeppent kis pofit, majdnem elsírta magát, olyan “jógyerek” lett instant, hogy az ülsz parancsot is egyből végrehajtotta, pedig csak megkértem rá, nem is parancsoltam!!!

Történt mindez a “nagyséta” előtt.
7.58 perckor megjelent az íróasztalom mellett, a fejét a karomra helyezte és sóhajtott egyet. Jelezve, hogy érzi, eljött a nap fénypontja, a séta ideje. Nem sokkal ezután felálltam a székből, öltözködni kezdtünk, erre PrezLee iszonyat örömugrabugrálásba kezdett, ugatott, rohant meg vert le a lábunkról.

Mikor a pórázt akartam ráadni, elkapta és rángatni kezdte. Nyilvánvaló örömében. Meg ugatott, meg ugrált, meg nem lehetett bírni vele. Ekkor gondoltam egyet és hagytam hülyülni, ellenben eleresztettem a pórázt és kimentem az ajtón. Se szó, se beszéd becsuktam a külső ajtót, ő meg egyedül bent maradt a lakásban…

Azonnali csend, lecsillapodás, és fél perc után kinyitottam az ajtót ismét, egy majdnem síró dobermann pofika volt ott a bolondozó másik helyett, kenyérre lehetett kenni olyan jófiúként. Ekkor mondtam neki egy halk “ülsz”-t, mire azonnal ledobta magát, szó nélkül engedte feltenni a pórázt, szájkosarat, és míg az ajtót bezártam, miután kijött, önként leült, csak nehogy lemaradjon.

Jaj jaj… beleborzongok, milyen bánatos lett szinte instant módon… 🙂

Érdekes, hogy a “kizárás, bezárás” működik nála…
Régebben ha vendégek jöttek, egy tíz perces őrület volt, amíg nem lehetett semmit se tenni vele, csak őrjöngött örömében. Aztán ezt elkerülendő, szépen becsuktam az ajtót és hagytam míg kitombolja magát majd kiengedtem a szobából. Szerencsére az ablak be van törve ezen szobába, tehát utasításokat tudtam adni neki, ő is látott hallott mindent, de amíg le nem csillapodott nem jöhetett az emberek közé.
Általában nekifogott “mérgében” a kacsával kötekedni, ezt azonban mindig megdicsértem, és most kialakult egy afféle fogadó rituálé…

Jön valaki, PrezLee nekifog örvendeni, majd elrohan a kacsáért és azzal jön megy, illetve nem ugrik az emberekre, s ha mégis megint örülhetnéke támad, csak mondom, hogy hozza a kacsát és azzal kezd foglalkozni.

Na ha ma megint tombolni kezd induláskor, ismét alkalmazom az “itt hagylak”-ot egy picit… mert azért elég hülyén nézne ki, ha elmennék másfél órás kutyasétáltatásra kutya nélkül 😀

Minden vélemény számít!