Megint eseménydús hétvégénk volt. Először is péntek este megfürdettem. Méghozzá olyan hirtelen parancsoltam rá, hogy na azonnal bemászni a kádba, és valószínűleg olyan határozottan, hogy legnagyobb csodálkozásomra PrezLee kelletlenül ugyan de a kádba mászott. Persze a fürdetés közben mindenféle gyilkos pillantásokat vetett rám, szerencsére nem hatottak. Olyan fura, hogy amúgy mindenféle vizet imád, csak a kádban levővel van neki baja… Na sebaj, szép tiszta illatos csili vili lett az uraság, természetesen a fürdés után rájött a hoppárlé, végigkente magát mindenhez, ami lehetőleg kissé összekoszolhatja.
Szombaton voltunk egy nagyot járni, szép hó volt minden fele. Ugrabugrált, szökdösött, majd megint bolondéria tört rá, elkezdett kötekedni velem. Ez abból áll, hogy rohan felém, valami hangokat hallat, majd el akarja kapni a kezembe levő pórázt, vagy csak megbök az orrával, vagy a kabátom ujját akarja megcibálni, majd elrohan, megint cikázik egy kört és vissza. Idegesítő. Nem is akármennyire.
A megoldás néha az szokott lenni, hogy irgum burgum leordítom a fejét, közben ugye kiadom a stresszt is magamból, de jó, magamhoz rendelem (képzeljétek az esetek 85%-ban behívható az úrfi, ami nagy szó szerintem), jön szépen megdicsérem amiért jött, megkötöm és megyünk egy csöppet pórázon, amíg elfelejti hogy hülye legyen.
Azonban miután ismét elengedtem, megint erre a “nótára” gyújtott rá, így drasztikusabb megoldás után néztem. Méghozzá megint magamhoz hívtam, felcsatoltam a szájkosarat rá, és … letepertem a földre, hadd tudja ki a főnök.
Hmm… azt hiszem okosan döntöttem a szájkosárral, mert amilyen dinnye a nagy “harc hevében” elfelejt gondolkozni. Domináns eb rendesen, és nem hagyja könnyen magát. Persze engem se készítettek pudingból, elbírok vele, azonban kedvem nincs menni varratni magam, na meg nagyon elagyabugyálni se akarom, mert dühében belém kapna.. Így megelőzendő, szájkosár fel, hörög miközben lenyomom, majd elengedem, hagyom fél kört, hívom, ülsz, fekszik (mint egy angyal), szájkosár le és két napig rendben vagyunk… Vagy csak fél napot. Vagy csak egy órát 😀 Kitartó minden esetre, az biztos.
Na de aztán féltékeny ezerrel. Hétvégén itt volt a barátom, és ugye beszélgettünk és állandóan közénk akart bújni. Amikor csak egyedül vagyok is rámenős, ha simogatást akar, ellenben mikor ő is itt van, MINDIG simogatást akar… Kész röhej ahogy furakodik, szinte csúszik mászik egy “kis simi” érdekében. Na ha meg mégsem kapja meg, eljátssza a világvégét. Fekszik a helyén és egyenletes időközökben valami sípolás szerű hangokat hallat, amolyan nincsen anyám se apám dallamra.
Általában ezt a magatartást megspékeli még azzal, hogy szerteszét hurcolja az ágyát, birkózik vele, majd a felgöngyölt akármire fekszik rá, továbbra is sugározva a “duzzogó” című előadást. Pedig nincs “ignore-ra” téve. Csak sacc per kb valamiféle képen tudja, hogy nincs a 100% központban és ezért nagyon törekszik vissza. És sunyi nagyon macska módon teszi mindezt.