PrezLee

Vasárnap hazafelé jövet megálltunk Feketetón, mivel mindenki nagyon éhes volt. Természetesen miután leparkolták a kocsit, Tibi kiszállt, előre ment és megkérdezte ha megengedik-e, hogy a kutyát a teraszra behozzuk. És megengedték. Ezután bejöttünk, leültünk, a kutya meg azonnal lefeküdt és nekifogott aludni. Nem zavart senkit egy másodpercig sem. Egy adott pillanatban megeredt az eső, de oly nagyon, hogy ránk is csapodott a víz a tető széléről… így egy kicsit betoltuk az asztalt, majd tovább üldögéltünk.

Mondjuk itt önként nem hoztak vizet, de ha kértem volna biztos, hogy azonnal adnak az ebnek inni… nem volt rá szüksége, hiszen nem sokkal azelőtt itta meg a fél patakot. Ellenben nagyon kedvesen megkérdezték, hogy a csontokat nem-e adom oda a kutyának, amit egy zacsiba összegüjtöttek… megköszöntem szépen, és mondtam, hogy jaj nem szabad, ő még túl kicsike ahhoz, hogy csontot egyen… meg ráadásul nem szoktunk neki adni csak tápot. Jó nagyot néztek rajtunk. Hiába na, az embereknek nagyon nehéz megmagyarázni, hogy annak ellenére, hogy a kutya megeszi a csontot, az neki nem egészséges… és nem volt kedvem hosszasan elmagyarázni nekik, hogy miért is nem… de mint gesztus, nagyon tudtam értékelni.

Nagyon bánom, hogy nem készült fotó ezzel a kis majommal a lengő hídon való átkelésről. Mivel most járt ilyen helyen először teljesen fel voltam készülve testileg lelkileg, hogy félni fog… Mert valahol normális lett volna, hogy féljen az ismeretlentől. Mégiscsak jó hosszú, inog, alul egy rács van amire kell lépkedni, ahhoz, hogy ölbe vegyem már túlságosan nagy, illetve azért meg az embernek is illik egy kicsit fogózni átkeléskor. De semmi, ez az eb úgy kelt át a lengőhidakon 3x mint aki a fél életét ezeken az izgő mozgó átlátszó micsodákon töltötte volna…Önként ugrott fel az elején, először is, másodszor is, harmadszor is… amikor már szerintem tudta mi lesz utána.

Ügyesen egyensúlyozott, a harmadik átkeléskor már csak kicsit kellett igazítsak rajta a pórázzal, ne menjen túl gyorsan, illetve meghúzódjunk az egyik oldalon, amíg a szemből jövök valahogy elmennek mellettünk.

A vasárnapi kiruccanás alkalmával készült fotók

PrezLee az úton:

Közös vadászat a bozótlakókra:

PrezLee az erdőben:

Egy pár szerintem jól sikerült kép néhány kölyök kutyával…

PrezLee kicsit pihengetve

A kicsi fehér kutya szinte feketén a sártól:

A kicsi kergeti a nagyot:D

Hamarosan érkeznek képek és beszámoló a vasárnapi kiruccanásról. PrezLee mindvégig példásan viselkedett, persze egyszer kétszer kicsit keményebben kellett visszafogjam, de azon kívül remekül állta a “sarat”. Két óra autókázás oda, séták az erdőben, háromszor keltünk át hosszú lengő hidakon, megint autózás, megint séta, ismét autózás, alvás az asztal alatt amíg a társaság eszik, majd haza autózás.

A lengő hídtól egy kicsit tartottam, nem tudtam, hogyan fogja lereagálni… ha nagyon nagy baj lett volna akkor hatalmas kerülőt kellett volna tenni, de nem nagyon lett volna más lehetőség. De az elsőn elindult, egyensúlyozott, még csak nem is habozott egy percet sem. A másodikon már teljes volt a nyugalmam, csak a pórázzal igazítottam, illetve tartottam vissza, harmadszor, vagyis visszatéréskor még csak meg se állt amikor fel kellett ugrania olyan 30 centit a hidra… elképesztő minden esetre. Részletek, fotók holnap.

Ez a nem nem -nek a rövidített változata, és sikeresen van alkalmazva, ha éppen észreveszem az ágyra való mászási szándékát. Vagyis ha még az ugrás előtt rászólok akkor nem mászik fel… ámbár ha már felmászott akkor le kell onnan szedni… ha meg felugrott és még nem feküdt le, akkor szokott működni a le onnan is… még pár év és megtanuljuk, hogy az ágyra nem szabad :)… érdekes módon a másik kutya úgy volt az ággyal, hogy ha a szobába tartózkodtunk, esze ágában sem volt ágyra mászni. Ha  mégis nagyon kedve volt akkor csak a fenekét tette fel, olyan ülés szerűen, de nem mászott fel teljesen. Ellenben néha néha “elkaptuk” amint az ágy közepén összegömbölyödve olyan mélyen aludt, hogy észre se vette a jelenlétünket a szobába… még olyan is volt, hogy idejében meghallotta, hogy valaki megy arra, leugrott az ágyról és tette az ártatlant… de persze az összegyűrt dolgok az ágyon, a még meleg párna azonnal elárulta …

Arról volt szó, hogy szombat reggel indulunk kirándulni… természetesen mindig utolsó pillanatban másként alakul… végül holnap megyünk és lehet  hogy csak hétfőn jövünk haza… nekem így is úgy is jó. Mivel már így alakult, délután felmegyünk megint a barátokhoz egy hancurpartira…

Eddig a lakásban gyakoroltunk egyes mindennapokban fontos parancsokat: ülsz, maradsz, fekszik… ha kedve volt játszani akkor szívvel lélekkel hajtotta ezeket végre egy egy jutalomfalatért… de amikor kimentünk valahova akkor természetesen nem “értette” mit akarok…vagyis minden más érdekesebb volt mint rám figyelni… így nem nagyon erőltettem. Egy egy ülsz-t még megkockáztattam mikor sikerült elérnem, hogy rám figyeljen, és az ülsz-höz ragaszkodtam amikor várni kellett az úton való átkeléshez. De ezek az ülsz-ök is olyanok voltak, hogy enyhén meg kellett érintsem a hátsó fertályát, mert csak úgy a szóra nem akart reagálni. Ma már az egyik átkelésnél leült arra, hogy csak mondtam, és csodák csodájára a “játszótéren” volt egy tökéletes rám figyelés, egy suttogásra ülsz, illetve fekszik, majd visszaküldtem játszani… olyan ügyesen végrehajtotta, hogy csoda volt nézni. A behívás is elég jól megy, természetesen még sokat kell gyakorolni.

Igencsak kellemes kikapcsolódás volt a Fellegvári kutya-játék… jobban mondva kutyák játéka. Megérkeztem és szerencsére az ismerősöm már ott volt a német dogjával. Illetve volt még egy német juhász akik rég labdáztak. Ez a két kutya nemigen vett részt a mókába, de elvoltak maguknak a labdáikkal, és amíg a labdáikat nem akarta senki elvenni addig nem volt gond… és igazából nem volt hogyan elvenni mert végig a szájukban cipelték előre hátra.

Hamarosan megérkezett egy kicsi westie vagy talán valami más ilyen icipici fehér kutyus, olyan 4-5-6 hónapos körüli, utána egy 5 hónapos szentbernáthegyi, kicsit később felénk látogatott egy hatalmas barna dobi úr (4-5 éves körül mondták hogy van), egy magyar vizsla, egy másfél éves nápolyi masztiff és egy keverék kutyus, akit a gazdái menhelyről mentettek meg.

Amíg meg nem érkezett a szentbernáthegyi, a pindurkával játszadozott, de merem állítani, hogy amikor megláttam milyen picike kicsit megijedtem, nehogy kárt okozzon benne a hatalmas tappancsaival… erre olyan kedvesen játszott vele, hogy teljesen elámultam és tátva maradt a szám a csodálkozástól!

Egyszer ő borította fel  a picit…

majd … felborult a picinek:

Nem hittem volna, hogy ez a kis vadóc aki eddig csak nála nagyobb és erősebb kutyákkal játszott ilyen finoman tudjon bánni ezzel az aprósággal! Egyáltalán nem úgy kezelte mint a bernáthegyi haverét…

Kicsit később megérkezett a legnagyobb “csapattárs”, aki kezdetben szájkosárral lett tartva, mert még nem találkozott kölykökkel és nem tudta a gazdája, hogyan fog reagálni…

Egy nagyon édes pillanat volt amikor a legkisebb és a legnagyobb nekifogott együtt játszani… sajnos akkorra már él volt pakolva a fotó gép és mire kiszedtem csak a vége maradt megörökítve:

Végül mivel tényleg nagyon rendesen viselkedett minden ottlevő kutyával, róla is lekerült a szájkosár..

Levittem PrezLeet dolgát végezni a nagy séta előtti félórában, és “letámadott” a szomszédék gyönyörű, hosszú szőrű kék szemű cicája. Láttam, hogy nem akar elszaladni, hanem olyan két méter távolról figyel minket, így leültettem PrezLee-t és nyugodtan mondogattam neki, hogy szépen… erre mit tesz a cica? Egyre közelebb és közelebb merészkedik, jön, sündörög, nyávog. PrezLee meg olyan ügyesen ült, hogy kész gyönyörűség volt nézni a két állat közeledését. Igaz szeretett volna játszani, de hát az a cica akkora mint PrezLee feje, és PrezLee meg akarta mancsolni… nem hagytam, és egy adott pillanatban a cica neki dörgölőzőt a kutya pofijának, az meg nem akart semmi rosszat se csinálni neki. Olyan szép volt, hogy leírni is nehéz.

Leszaladtunk a kutyával, otthagytuk a cicát de visszafele jövet még megálltunk egy kis barátkozásra.. mint mondjak a cica a folyosó végéről szaladt az új Dobermann barátjához. Nagyon édesek voltak!